Egy régi s hűvös hajnalon szólt a harang, kongott, jelzett valamit. Erősen szólt hangja, mégis senki sem hallotta. Megállíthatatlanul terjedt e hang, magába olvasztotta az egész város nyüzsgő zaját, ám mégse figyelte fel rá senki.
E városkának sűrű erdejében, hova nem merészkedett be senki, itt élt egy leány. Egyedül, csak a természet és ő. Boldog volt, hisz itt nem háborgatta senki. Kőből épített gyönyörű kis házikót, ami emlékeztet egy kis palotára. Rózsákkal körülvéve, mik örökké nyílnak kertjében. S éjszakánként gyönyörű ruhákban járkál az erdőben. Hatalmas fákat figyeli, ahogy a hold fénye haloványra festi.
E teliholdas éjszakán csupán ő volt ki meghallotta a harang hangját s az erdő alvó teremtményei nyüzsögni kezdtek. Mindenfelől neszt lehetett hallani. Megriadva rohant vissza a lány, s bezárkózott a házikójába. Nem tudott aludni, úgy érezte, mintha e lények felé tartanának. Már hajnal fele járt az idő, s az éjjeli ricsaj zaja is megszűnt. Megnyugodva hunyta le szemeit, s álomra szenderült.
Fázott s mégis forróság vette körül. Álmából a nyugtalanság érzete keltette fel, s mintha valaki ülne mellette. Fáradságtól duzzadt szemeit lassan kinyitotta, s sejtése beigazolódott. Egy fekete ruhás férfi, hosszú sötét hajjal ült mellette. Elakarná rántani kezét, de nem tudja, erősen fogja e ismeretlen alak.
- Ki vagy te? ... Hogy kerültél ide? ... engedd el a ...
- Az most mindegy, hogy kerültem ide, lényeg, hogy végre itt lehetek veled. - s egy apró puszit adott a lány homlokára, ki ettől annyira meglepődött hogy szólni sem tudott. - Többé senki sem állhatok az utunkba, ismét együtt, s most már mindörökké.
- ... ... - nem értettem, hogy egyáltalán mi történik velem, hogy jött be, hogy ki ez az alak, s miért nem tudom levenni róla a szemem. A fakó bőréről, az égszínkék ragyogó szemeiről. - Nem érdekel, hogy hogyan, de azonnal távozz innen. Ez az én házam, s téged ide nem engedtelek be.
- Értelek. Akkor hát kénytelen vagyok távozni, mert nem akarok tőled haraggal elválni. Nos hát, akkor ... - kissé visszafordul a lány felé, s még egy utolsó kérdést tesz fel neki.
... tényleg nem tudod ki vagyok?
- Nem.
- Egyáltalán nem ismerős ez az arc, e szem, a közelségem?
- ... Nem, egyáltalán nem. Kérlek távozz.
- Értem. Ám nehogy azt hidd, hogy most láttál utoljára. Éjszaka, mikor már a hold felkel, s bevilágítja a rózsákat, újra itt leszek. S akkor már semmivel sem fogsz tudni elűzni magad mellől.
- ... - miért akar visszajönni, hisz itt semmi keresnivalója nincsen. Ahogy kilépett az ajtón, rögtön bezártam, s remegő lábbakkal figyeltem, ahogy a távolból figyeli a házat. Ijesztő volt. Ám egy szemvillanás alatt köddé vált.
A nap folyamán csak járkáltam össze-vissza, nem találtam helyemet, s nem bírtam a fejemből kiverni a férfi szavait. Hiába törtem fejem, nem találtam meg az okát, amiért vissza akarna jönni. Egy ötlettől vezérelve elindultam az erdőbe. Mélyen bent járhattam, amikor egy kövekből kirakott kört találtam. Érdekesnek találtam, hisz eddig nem is tudtam, hogy itt van. Körülnéztem, de sehol senki. Kívülről körbe jártam a kört, közben próbáltam kitalálni, hogy mi is lehet ez. Nem veszélyes, így hát beléptem a körbe, néztem, vizsgálgattam, de semmi izgalma ... - Szédülök, s homályosan látok mindent, alig bírom nyitva tartani szemeim, mi van velem?? Elgyengülnek lábaim, s összerogyok ájultan. Nem tudom, hogy mennyi idő után, de kezdek magamhoz térni, legalábbis azt hittem, de mikor szemeimet kinyitom, egy ismeretlen helyen találom magamat. Az erdő helyén, egy nagy kastély, hatalmas falakkal, s nyüzsgő élettel teli. Csuklyás alakok járkálnak körülöttem, majd körbe vesznek. Nem látom az arcukat, ijedten nézem őket. Ám egy fekete ruhába bújt alak közelít felém, egyre közelebb és közelebb, a csuklyás alakok megbontják az alkotott kört, és beengedik, s ismét zárul a kör. Lassan hátrálok, de nincs hova, s e alak, már túl közel ért hozzám. Mégis próbálok valahogy megszökni előle, de erre megragadja erősen a karomat.
- Mond, mégis hova készülsz menni? Elakarsz szökni, s azt hiszed, ezt csak úgy engedem?
- Eresssz elll!!!! - ellököm magamtól, s a csuklyája lecsúszik fejéről. Ez nem lehet, hisz ez a tegnapi alak a házamból. Egyszerre fog el a remegés és az ájulás.
- Látod?? Most emlékszel rám. Nem felejtettél el. S a saját érdekedben jobban teszed, ha sosem felejtesz el.
- De miért vagy itt, s mi ez a hely?? Nem értem ... - könnyektől küszködve hajtom le fejem. - erre ő államnál fogva emeli fel, s gyönyörű szemeivel az enyémbe néz.
- Azért vagyok itt, mert te hívtál, s ez a hely az, ahol mi éltünk, s élni fogunk, a mi birodalmunk, drága szerelmem. Emlékezz ... - s gyengéden megcsókolta a lányt. Apró emlékfoszlányok villannak be neki, ami talán tényleg erre a helyre emlékezteti őt.
...
終わり
(Part1)
