2011. december 29., csütörtök

Elhervadt rózsaszirmok, tovatűnő álmok.

   Midőn e sorokat írom, azt kívánok bárcsak minden mit mostan kívánok valósággá lenne. E sorok, melyeket könnyek áztatnak, eme sorok, mik magányommal itatódnak át. Lassan szívem, mi itt belül sorvadozik, meghal, s összeaszalódik, nem érez már, élettelen dobogásai soha többé nem hallatszódnak.
  Sápad arcomat a köd fátyla fedi be, hajamat a zúzmara ékesíti. A kinti hideg lehelet örökre jégbe zár, magába olvaszt, s el nem enged soha már. Apró lépteim mik jelzik, élek még, de már nincs ami küzdésre késztetne, így hát ... feladom ... megválok e léttől, e béklyóktól, mik csak lelkemet vasláncokra köti. Úgy fáj, testemet sebzik, ó ezek a béklyók, ó te halandó mivoltom, hagy hát hát elmenni, ne kínoz engem, könyörülj meg ezen a halott s tehetetlen leken.
  Bármit is óhajt kicsi szívem, bármi kicsi is legyen az, megkapni sosem fogom. Az átok, mi e testet veri, már soha, soha, soha nem engedi. Így hát magam által kell azt eldobni. Fáj, minden egyes gonosz pillantás mit rám vetnek, a körülöttem járkáló boldog lelkek, kik oly boldogan léteznek. Látni is rossz, mikor nevetne suhannak el mellettem, s lesújtó tekintettel figyelnek.
  Apró kis gondolatok mik járkálnak agyamba, most is ezek emésztik lelkemet. A tovatűnő álmai, midőn még a rózsák is üdén virágoztak, s semmi elmebajom nem volt. Mikor még semmi sem zavart, még e lét se. Minden annyira pompásan mesés volt. Igen, egy álom, mi már mostanra csak rémálom. A régi csengők már nem énekelnek úgy, már más dallamot fúj, ez a pusztulás oly ismerős muzsikája. És az enyém is.
   Kívánságaim bárcsak valósággá lehetnének. Bárcsak halandó létem itt és most véget érne, ne kelljen így tovább léteznem, ne kelljen levegőt vennem. Minden mi eddig volt, haljon meg, és én is. Halljak meg végleg, lassan, s csendben e szív dobogása álljon meg, lélegzetem váljon örök csenddé, testem forróságát az örök hideg uralja. Hát ezt kívánok, halandóságom örökre szűnjön meg, s legyen vámpírrá. Kit az éj sötétje éltet, a körülötte létező halandó világ. Az éhség, mi halandó kajáért áhítozik, vámpírként a vér után fog ordítozni. Elemi ösztönök, mik majd vad csatákba hajt, s nem törődve semmivel veszem magamhoz a vért. Oly szenvedély hajt majd, mi rémületet kelt mindenkiben. Ugyan enyém lesz az éjszaka világa, de nappal sápadt bőröm látványa tesz majd különcé, hogy élemként mást eszem.
   Hát ez lennék én, egy vad s ösztönöktől vezérelt förtelmes lény. Kinek magányánál csak a fájdalma nagyobb. S ebből már nincs visszaút, se menekülésre való esély. Ez az örökkévalóságig tart majd. Ez az a lét, mit én választottam. Vámpír vagyok, s démonnak ismernek, de senki sem tudja milyen is vagyok valójában. Hogy mi zajlik le bennem, miféle érzések miatt lettem azzá ami vagyok.
   Úgy gondolod benned van elég bátorság??? Akkor nézz csak a szemeimbe, s mond el mi az amit látsz éppen. Talán még szavaid valósak is lehetnek. Ám de vigyázz, ha amit mondasz nem lesznek igazak, jobb ha fedezékbe vonulsz.

2011. december 20., kedd

Fekete éji világ

Keserű s halovány holdvilág,
Megfeketedett szívem nem ver már,
Rég volt az, mikor az óra járt.
Eltűnt emlékek, már nem keresem, hiába már.

Most is álmatlanul ülök itten,
Pedig lassan a nap is felkel,
De nem tudok, hisz e lány aludni képtelen,
Rémképek, mik létét gyötrik,
Nem engednek, s menthetetlenül felemésztenek.

Halott szívem fájdul, s dobogni óhajt,
Élni, érezni akar most is oly nagyon,
De nem, keserű s ártó állapotom,
Nem megy, végleg magamba zárom.

2011. december 6., kedd

Szenvedély

Ködbe burkolódzott halovány alakom,
Senki sem ismer, tovatűnő emlékfoszlányok.
Évszázadok magánya, a velem ébredő telihold,
Könnyeim hullanak alája, jégbe burkol.
Nincs kivel létem megoszthatom,
Távoli fények mik lesznek társamul.

Vakítóan ragyog az ezüstős hold,
Valaki a távolban vonyítva dúdol.
Ismeretlen lényt érzek, mégis tekintetem felé fordul,
Keresi, kutatja azt, kivel a sors ugyanúgy elbánt, csúful.
Szikla szélén ül, s tekintete a holdra őszpontosul,
S hirtelen farkassá alakul.

Kiszúrja, hogy valaki figyeli őt,
Felém fordul s rám morogva üvölt,
Elrugaszkodik s felém rohan, erejétől a föld is dübörög.
Izmoktól feszülve a harmatos fűbe gyömöszöl.
Szemeiből különös érzés tükröződött,
Mintha csak arra várna, hogy ellökjem őt.

Csak meredtem azokba az izzó szemekbe,
Mintha csak elevenen falnának fel,
Ragyognak a hold fényében,
Vastag bundája alatt izmai remegnek,
S nem enged, karmai erősen a földre szegeznek,
Szenvedély izzó tüze ég tekintetében.

Könnyeztem, hisz vele szemben tehetetlen lettem,
Vele harcolni oly reménytelen küzdelem,
Az ellenállás is meghalt bennem,
Mikor arcomat megnyalta hevesen.
Mancsai szorításai alatt feküdtem kábultan.

Oly szokatlan nekem mindez,
Hogy vámpírként tehetetlenül vergődjek,
Belátom, elismerem, hiába a küzdelem,
E vérfarkas erősebb, mint saját lényem.