Fekete erdő

Sűrű erdőben sétálok, körülöttem összetört emlékek szikrái,
Magányosan haladok beljebb, ezen a helyen nincs más senki.

Sötét hajamba markol a szél, fekete csipkefátylam az avart takarja,
Körülöttem csak fák, felettem sűrű lombjuk, mi ez a hang?

Mindenhonnan szól, körbevett, felemésztenek a lehulló könnyek,
A múltam, a sosem múló kínok, megbéklyóz az átok igéje.

Magányra kárhoztatva, emlékeim, már rég nincsenek,
Fehér ruhám odalett, az erdő árnyai feketére festették.

Bármerre nézek, démonok üldöznek, az erdő mélyére,
Békét sosem hagynak nekem, felemésztenek az emlékek.

Sűrű s sötét könnyek csorognak arcomon, lehullanak a földre,
Hova lehullott, ottan már nem nő ki semmi sem.

Miattam, miattam élettelen e világ, emlékeim pusztítja,
Fájdalmaim, könnyeim, keserű magányom, már hiába.

E világ már sosem fog élni, meghalt, velem együtt ...
Mindörökké ilyen lesz, vidám énem, végleg megszűnt.

Csillagpor

Lassan beesteledik a hűvös táj,
Halovány fellegek suhannak felettem.
Itt vagyok, közel az éghez,
S közben a szellő cirógat gyengéden.

Sötétbe borult a környék,
Az égen két csillagos fény.
Kacéran mosolyognak felém,
Mintha azt mondanák "Jó éjt".

Lehunyom szemeim, imádom e rejtett kincset,
Mi oly sokak számára láthatatlan.
Az apró fellegek, mik repkednek az égen,
A szellő, mely halkan suttog te néked.

Hát halld meg e sohaország hangját,
Ne kételkedj, hisz téged vár e világ.
Tárd ki kezeid, suhanj a szelek hátán.
S sose mond, hogy nem láttál még csodát.

Magány, ne hagyj el

Halovány hajnalon szóltam halkan,
S a szoba visszhangzott némán,
Nem szólt hozzám senki, őrjítő hangján
Csak ő szólt, az őrjítő magány.
Magány, te vagy örök társam.

Menekültem ellened, tagadtam léted,
Fátyollal takartam szemeim fényét,
De nem félek már, szembe fordulok veled.
Magány, kérlek ne hagyj el engem.

Vad szerelem, mi felemészt, elolvaszt, nem létezett,
A vágy, szenvedély soha meg nem fertőzött engem.
Igaz szerelem sosem létezett,
Meghalt az első lehulló könnyekkel.
Magány, hát sose engedj el.

Megdermedt élettelen szív dobog bennem.
Kínokat, fájdalmakat már nem érez.
Könnyeim elmosták a színes fátyolt.
Magány, nekem csak te voltál.

Tűnj el hát, s sose keress többet,
E szívben már helyed nincsen.
Irántad megvetést s haragot érzek.
Magány, hát maradj velem örökre.

Mint apró hópelyhek ...

Már vége felé jár e halovány létem,
Álmaim hullanak alája, mint apró hópelyhek.
Küzdök s harcolok e láthatatlan erő ellen.
Mindig talpra állok s kardom kezembe veszem,
Ő mégis, mégis mindig a földre fektet engem.
Élni akarok, remények élednek bennem,
Pont úgy, mint a lehulló hópihék.
Én is élni s tündökölni szeretnék ...
Álmaim vannak, tettre készen,
Küzdeni s igen, harcolni, harcolni kell,
Felemelem ezüst kardom, hisz ez az én fegyverem,
Vöröslő hold, ott fent a csillagos égen,
Kérlek, hallgasd meg amit suttogok néked.
Adj erőt, kitartást s jó szerencsét,
Hogy mit szívem vágy, beteljesedjék.
Tudom, nagyot kívánok én tőled,
Mégis, hű szívem csak téged szeret,
Szemeim az égen ... csak téged keres,
Mosolyom, ha meglát ... csak a tiéd,
Ujjaim, ha hozzád elérhetnének,
Ha szívem hozzád közelebb lehetne.
Ha könnycseppek gyűlnek szemeimben,
Látványod jobb kedvre derít engem.
Ez az egy nagy álmom van csak nekem,
Szívem vágyok arra a távoli s csodás helyre ...
Hát kérlek, valahogy teljesítsd nekem,
Hisz lelkem ott igazán boldog lehetne.