Sűrű lepel

Nos, íme az éj sötét fátylába borította a tájat,
S az égen megannyi szentjánosbogár pislákol,
Fel-felvillan fényük az ereszkedő köd burka alól.
Néma csend honol, csak a baglyok huhogása veri fel
Az éjszaka rideg s dermesztő holtságát.

Hold fehéren izzik, az ég tengerén bolyong,
Felveri mindazokat kiket sújt e furcsa átok.
Dagad a hold, fénye ragyog,
Halandók nyelvén mondom, bár úgysem tudhatod,
Mit rejt eme lét, melyet e sápadt fényben látok.

Lehunyom szemem, s érzem, miként rezzen a táj,
Mikor dobban szívem, ahogy elnyel a hideg köd árnya,
Nem félek, egymagam e kopár rengetegben járva,
Hisz én magam vagyok a köd, s a köd miattam marad,
Megvéd, kik álszent módon rám lesvén tört rántanak.

Magam vagyok a köd, sűrű lepel, elrejt, s nem enged,
Ha kell örökre magába olvaszt, itt senki sem lelhet,
Még ha valaki rám is bukkan, látni meg nem láthat,
Hisz ki szívből keresne, az lám rám találhat.

Hát, nem feledem, ki vagyok, s mit látok,
Tudom, furcsa ez, s talán csak álmodom,
De nem, nem képzelem azt, mit érzek,
Ez a valóság, nem csak holmi elmezavarodott képek. 

Csak egy álom

Mostan itt ülök a hűvös padon
S papírra vetem azt mi bennem lappad.
Mit élettelen szívem áhítozna,
Egy olyan világot, mely ha létezne, jó volna.
Hol a tenger habjaiban sellők milliói táncolnak,
S nimfák dalára ébred a természet tavasszal.

Nincsenek szabályok, csak az amit te akarsz,
Ha szeretnéd lehetsz hős bálványozott,
De akár vad szörnyeteg ki most vadászott.

Ha tehetném ledobnám emberi létem béklyóit,
S hagynám hogy felemésszen leendő létem ősi erői,
S ha kinyitom szemem új létem kápráztasson el,
Ahogy elönt az irányíthatatlan eleven ösztön.
Legyek akár jéghideg testben vérszívó,
Vagy forróságtól elöntött ordas,
Én akkor is én leszek, csak kicsit más.
Míg csak testem az enyészeté nem lesz.

S hogy ki miként vélekedik? Nem érdekel,
E lét nekem adatott, hát kiélvezem.
Teliholdas éjjeleken, árnyak közt suhanva
A nesz csendjét a félelem járja be,
Csak én látom azt, kiből üldözött vad lesz.

Ezüstös éjjelen, a fojtogató köd leplében,
Árnytalan alakom fenyegetve lépked,
Nesztelen lépteim hallván, így nem is sejtheted,
Te vadász, hogy, üldözött vad tebelőled lesz.

Mély sötétből előbukkanó alakom, megriaszt,
Sötétben fénylő szemeim mely, magába olvaszt.
Hát nézz meg jól, hisz én nem vagyok jó,
Egy vagyok a sötétséggel, elkárhozom.

Megriadva lépsz hátra, menekülni próbálsz,
Elfutsz, arra számítasz, hogy ezzel elbújhatsz,
De karodat megragadva, véredet veszem,
Mialatt te a halálba hullasz.

Ám, ez csak álom, én nem vagyok ilyen,
Nincsen halhatatlanságom, se hipnotikus tekintetem,
Csupán egy halandó vagyok ki egyszer elpusztul végleg.

Hűvös hajnalom

Hűvös hajnalon, mikor hosszan nyúlnak a felkelő nap fényei,
Minden narancssárágban pislákol körülöttem,
A város is, az utcánk is és a lelkem is tűzpirosban lángol.

Figyelem miként lassan a hold alakja is elvándorol.
A nap már magasan jár, hajnali színei eltűntek már.
Csak én maradtam itt egymagam,
Mint ódon várrom az elhagyatott pusztában.

Dacolva ugyan a rámért sorssal,
De már rég nem önmaga.
Régen még csodaszép volt,
Hajdan bennem is boldogság honolt.

Ősz, te csalogány

Elmúlt már a nyár tikkasztó mámora,
Eltűnt, tova szállt, csak a kiszáradt fák maradtak.
Aranybarnában szikrázó gesztenyék csüngnek az ágakon,
A nyár még utolsó leheletével pirítja a tájat.

Mily szép az avar őszi ruhája, vörösben lángol,
A tó mely hajdanán nyelte el a perszelő napfény áradatát,
Mostan eltűnt ez is, még a szarvas is szarvatlanná lesz,
Ledobja megmohásodott agancsát, megbújik rejtekében.

Megdermed az egész erdő, zöld lombok rozsdabarnává dermednek,
Minden egybeolvad, csak az avar ropogása neszen néha meg.
Sistereg a perszelő őszi napfényben, megretteg,
Ki ekkor ide merészkedve felnézve a fákra ezt hallván meg.

Megfehéredett az avar, egy ordas falka kószál rajta,
Mélyfekete bundában a falkavezér, kit követ hű párja,
Megdermedt levegőbe szagol, felrezzen minden neszre, hallja,
Hogy nem ők az egyetlenek e erdős rengetegben.

Megmered a berek, harcol ősi erővel, jön az ősz,
Ősidőktől fogva dacol vele, ki mindig győz.
Évmilliók harca ez, s az is marad mindörökké,
Ha eljő a pillanat, midőn aranyszínben gyullad ki e vidék.

A hőség már tovatűnt, már rég nincs itt, elmúlt,
Már aranyszínben szikrázik a búzamező is.
Hol hajdanán még üde ruhájában tündökölt,
Mostan, aranybarna színt a nap reája hintett.

Ám, itt vagy újra ősz, te csalogány hírnök,
Hol álomlepelbe borítod e merengő tájat,
Hol zimankóval s zúzmarával leped el a fákat,
Mégis, oly szépnek tartjuk e évszakot.

Mostan te vagy az uralkodó évszak, ez nem kétség,
Te döntesz úgy, hogy mily idő jön ránk, ítélkezz,
Legyen az idő fagyos s szeles, légy könyörületes,
Legyen verőfényes s meleg, szívünket melegítsd fel.