愛の火花（あいのひばな） - Szerelem szikrái

E szomorkás napon, mit is lehetne csinálni ... szomorkás verset írni. Reménytelenül kémlelve a végtelen kék eget. Kutatva, keresve valami után. Talán az oly régen eltűnt boldogságot remélve ...

Nézz csak fel magasan a fák fölé
Egy suhanó virágszirom válik köddé.

Vártam azt a napot mikor majd körülöttünk minden szivárvánnyá válik
A reménytelen álmodozás mi vár ránk.

Lépjünk át együtt az örökkévalóság rétjére
Halványuló csillagok fénye ...
Az életünk vége ...

Halált hozó összetört emlékek kísérik
A lehulló eső sötét könnyeit.

Szívem örült tempóban ver míg várod rád
Vörösbe borult a holdfényes táj.

Mondd ... miért hagyod hogy így tűnjek el?
Sötét emlékekkel a sápadt szivárvány fényeivel ...

Hittem, hogy belém fojtod majd a sötét felhőket
Reméltem, hogy egyé válunk a felszínre törő álmok könnyeivel ...

Most mégis itt állsz előttem ...
Rezzenéstelen kifejezéssel ...
Miért löksz a pusztulás tengerébe?

Csillogó szemeid könnyeket rejtenek
Cselekedeteid magadnak is értelmetlenek ...

Ne tedd ... kérlek ... virágoznak még a holdvirágok
Mikor a halhatatlanság szikrájával egyé válik.

Sorsunk örökké összefonódik az ég könnyeivel,
A reménytelen pillangók emlékeivel ...

Versike a naplemente fényeiben

Sötétedett már az ég alja, s hirtelen megszállt az ihlet angyala. Papírt s ceruzát ragadtam. Lekuporodtam, s belemerültem az ég csalfa játékaiba. Megjelentek az ég apró lámpái, izzódtak, s keringtek a fejem felett. Távolban a város fényeivel küzdöttek... Ez volt ami e verset létrehozta.

Átlátszó sötétség

Teliholdas éjszakán felnézünk a holdra,
Két magányos csillag van csak az égen,
Melyek mi értünk küzdenek ...

A néma csend békességét a szirénák törik meg,
Város nyugalmát a zűrzavar pezsdíti fel ...
Egymásra nézünk, s elégült mosoly ül arcunkra.

Közelebb lépünk egymáshoz ...
A lágy szellő vérszagtól mámoros,
Kardjaink pengéjében megcsillan az ezüstös hold fénye.

Lassan elindulunk a bőszült tömeg felé
Hiába is akarnak küzdeni ...
S létezésünk minden szikráját kiirtani ...
Sötét auránk csak fokozza félelmüket.

Lehajtjuk fejünket ... véres kardjainkat
Egyenesen rájuk szegezzük
Mély pillantással rájuk nézünk,
S egy ugrással közéjük vágunk.

Karmaid mereszted a sötét remegésbe,
Vérre szomjazva kaszabolod őket.
Mindenfelé vér, repülnek a végtagok
A boldog percek, melyek oly hamar véget érnek.

Mialatt én csak állok, tekintetem rád szegeződik.
Nem bírok mozdulni, ha látom végzetem ...
Szánalmas emberek támadnak rám,
Izzó nevetéssel rájuk nézek, s puszta kézzel végzek életükkel.

Oly szánalmas az emberi faj ...
Halljátok hát kiáltásainkat ...
Túltöltött vágyaink egyesít minket
A vérünk amit felajánlottunk az örök létnek.

Sápadt testünkön csurog a vörös élet,
Miközben minden egyre rothadtabbá válik
Az utolsó fény csillog szemetekben ...

Lélegezzetek hát ... miközben virágoznak a reménység utolsó szikrái ...
Merüljetek el ... már eltűnnek a hófehér megnyugvás emlékei ...

星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének) Folytatás...

こんばんは。。。

Folytatom a történetemet, hogy ne maradjon már félbe. Hátha valakinek tetszik egy kicsit, s nem hagyta abba az olvasást az első sornál. 

星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének) II. rész

   - Bejövök! ... Áh! Végre felébredtél. Jó sokat aludtál, biztosan fáradt lehettél. Kérsz enni vagy inni valamit? Vagy fürödni? Mit szeretnél? 

   - Hazamenni! ... Kérlek eressz el, engedj elmenni. Rabszolgaként akarsz itt tartani vagy szeretőként? Bármit is akarsz, nem érdekel. Én most elmegyek - Könnyű, hófehér pizsamám súrolta a puha szőnyeget. Legszívesebben ráfeküdtem volna, hogy arcomon érezhessem a puhaságát. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy "Köszönöm, hogy itt aludhattam", de nem mondhatom. Bárcsak most találkoztunk, de remélem soha nem foglak újra látni. Nem tudom mi célod volt ezzel az egésszel, de ha mi ... egy normális szituációban találkoztunk volna, talán szívesen lettem volna veled ... ezt rendesen elcseszted.

   - Komolyan ... nem értelek, hiszen látszik rajtad, hogy nem bánod, ha veled vagyok. Szeretsz velem lenni! Velem akarsz lenni!

   - ... - rémült tekintettel fordulok feléje, e szavaktól remegni kezdtem. Az agyam azt mondja "Fuss kislány, fuss!" , de a lábam nem mozdult, vasláncok szögeznek a talajhoz.  - Honnan veszel ennyi hülyeséget?

   - Ne tagadd le! Ismerlek. Jobban mint hinnéd. Hiszen mi összetartozunk. Pont úgy, mint azon a napon is.

   - Milyen napon? Nem értelek.

   - Egy éve Tokióban jártál, s betértél az egyik plázába. Egyedül voltál. Megtörve s gondolataidba merülve. Magányosan jártad az üzleteket, hátha rábukkansz valami szépre. Ekkor mentem el melletted. Annyira vicces. Te észre sem vettél, pedig le sem vettem rólad a szemem. Még akkor is néztelek, mikor mentél le a lépcsőn. S arra gondoltam, ha most megfordulna, akkor biztosan ő lesz az. Sosem hittem volna, hogy a kívánságom valóra válhat, de megtörtént. Megfordultál s felém néztél. Tudtam, hogy nem én rám, de ennyi bőven elég volt, hogy tudjam. Te kellesz nekem. Tudtam, te nem azok a lányok közül való vagy aki csak a pénz után rohan, s minden jóvágású pasi után megfordul. Más vagy, egyedi. Ezért, kérlek, maradj velem.

   - ... - valami rémlik, de nem azért fordultam meg, mert megláttam, hanem mert hallottam valamit.

   - Ezért eljöttem ide, amint rád akadtam. Szerencsére a neved több helyen is előfordult, könnyű volt rád találnom. Bár a nevedet nem volt éppen egyszerű kideríteni. 

   - Már értem ... szóval ezért vagy itt? Nos, találkoztunk is, beszéltünk is, boldog lehetsz. Most már hazamehetsz. 

   - Csakis veled együtt. 

   - Mármint velem? Hahaha...

   - Hiszen házasok vagyunk.

   - ... hahaha ... hogy mi? Ugyan hogy lennénk mi házasok? Arra már csak emlékeznék??!! Hiszen ez egy nagyon fontos dolog!

   - Pedig a feleségem vagy. Hiszen igent mondtál nekem, s a papírok is itt vannak a kezemben. Na meg a gyűrű az ujjadon. - és tényleg. Megnézem, s tényleg gyűrű van az ujjamon. Ő csak támaszkodik a falna, fejét felém fordítva, összekulcsolt karjai között pedig a papírok. Ilyen nincsen.

   - A rengeteg virág eddig fel sem tűnt?

   - Na álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy történhetett ez? Mikor? Az biztos, hogy nem tegnap este. Hiszen én ...

   - Pedig igen. Betakartalak, hogy ne fázzál, erre te hozzám bújtál. Annyira édes voltál,

amikor arcodat a térdemhez dörzsölted.

Megkérdeztem tőled. "Hozzám jönnél-e feleségül?" Te pedig azt válaszoltad "Igen, most azonnal". Így hozzám jöttél.

   - Hogy merészelted? Hiszen én akkor aludtam! Csupán álmomban beszéltem, ez így nem érvényes! A házasságunk érvénytelen!

   - Nem az! A pap hivatalosította.

   - Akkor .... velem mi lesz? Nem akarom ezt. Haza akarok menni. Értsd már meg! - nem hittem volna, hogy pont előtte fogok sírni. De igen, potyognak könnyeim, ahogy a földre huppanok, s kezeimet könnyektől áztatott arcomba temetem. 

   - Ugyan minek? Képes lennél hazamenni az üres lakásba, ahol senki sem vár? Gondolj csak bele. Minden nap egyedül vagy, nem lenne jobb ha inkább velem lennél?

   - Veled? Itt? Hogy egész életemben láncra verve tűrjem el a szégyent? Akkor inkább a halál.

   - Ha elfogadsz végre és nem ellenkezel s nem fogsz elszökni, akkor leveszem rólad a "láncokat".

   - Szóval, csak mondjak igent erre az egészre?

   - Aha.

   - És akkor szabad lehetek? 

   - igen.

   - Viszont veled kell maradnom? ...

   - Pontosan, ahogy mondod.

   - Ezek után csak egy megoldás maradt. Ami elég egyértelmű. A válaszom ... Nem! Még ha bele is halok, akkor sem!

   - Értettem. Viszont én nem fogok választani. Nekem csak te kellesz. Türelmesen várok, míg megtörsz. A vad musztáng is megtörik egyszer, így te is feladod majd az ellenállást.  

     Sawada elkeseredetten sétált ki az ajtón.Yuki az ágyon ülve szomorkodik, s arra gondol, hogy még ezek után se engedi el. 

     Teltek a napok, de Yuki döntése nem változott. Nem is eszik, nem is iszik. Lassan már arra is gyenge, hogy levegőt vegyen. Sawada szerelmes a lányba, de nem nem nézheti tovább, hogy így haljon meg. Még ha meg is haragszik rá, ám legyen, de megteszi a szükséges lépéseket. 

     Eljött az idő, ha tovább halogatom a dolgot a végén még tényleg elfogom veszíteni őt.

     Sawada belép az ajtón, s az erőtlen Yuki-ra néz. Halálsápadt, száraz ajkai még  így is oly csábítóak. Szemei félig álomba merülve nézik őt. Hideg bőréről izzadságcseppek gördülnek le.

   - Yuki, kérlek. Legalább igyál valamit. Csupán azt akarom, hogy velem legyél, hogy minden nap érezhessem az illatodat, a kedvességedet.

   - Sawada ... nem tudlak ... szeretni ... kegyetlen amit velem teszel. Bár unalmas volt az életem ... én, mégis szerettem ... de most inkább ... meghalnék.

   - Megértettem. Tényleg kegyetlen vagyok. Sajnálom. Amint felerősödtél hazamehetsz. Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem bírtam nézni, ahogy mások bánnak veled, erre én mit teszek??!! Milyen ironikus.

     Egy hét telt el azóta. Yuki felerősödött. Sawada ott áll az ajtóban, szomorú s rezzenéstelen kifejezéssel. Vajon most mi járhat a fejében? Gondolja Sawada. Tényleg el fog menni s elhagy? Vajon most nagyon utál engem?

     Kintről kellemes szellő fúj be a szobába. Rózsák illata lengi be a szobát. Azokból a rózsákból melyek kint vannak, mindig hozott nekem belőlük. Mellé érek, hát ilyen a szabadság illata. Boldog vagyok.

   - Sawada, örülök, hogy hazamehetek végre. Az itt töltött idő maga volt a rémálom. Egyvalamit fogadj meg kérlek. Csak akkor lépj ki az utcára, ha képes vagy megváltozni, ha már elfelejtettél. Annyi szép dolog van ezen a világon, tehát lásd s élvezd őket. Vigyázz magadra. Ez az én búcsú ajándékom. Egy rózsát nyújtott át neki s egy puszit nyomott a szomorú fiú arcára. Csupán pár másodperc volt, mire feleszmélt a kábulatból a lány már rég elment.

    Azóta több kint két hónap telt el. Yuki és Sawada még az utcán sem futottak össze. Yuki továbbra is egyedül él. Dolgozni megy, majd hazaérve élettelenül rogyik az ágyra.

   - ... vajon ő most mit csinálhat? Biztosan valami rossz nőcskével üti el az időt. Már megint munka. Olyan unalmas ez az egész. Hajnalodva ahogy az első narancsszínű napsugarak besütnek az ablakon, a madarak csicseregnek... boldogok ... csak én nem tudok őszintén mosolyogni. Az igazat megvallva már nagyon régóta nem mosolyogtam szívből.

     Na de mit tehetnék? Felveszem a kabátomat, s elindulok a közelben lévő munkahelyemre. Gyalog is csak negyed óra. Közel van mindenhez. Hát igen, munkahelyet váltottam. Ez sokkal nyugodtabb és így nem fogok újra olyan hibbant alakokba botlani mint pl. Sawada.  Pont ez miatt is költöztem el egy másik helyre. Így nyugodt az életem. Látni az embereket, a szerelmes párokat, annyira lehangoló. Közben megyek a munkahelyhez. S ezzel minden rendbe jött. Az életem pont olyan, mint régen. Egyedül sétálva az utcán, magamba merengve. Én ezt szeretem. Hát ennyi is lenne az én kis történetem. Nincs miről beszélnem, de azért még pár szót említek az új munkahelyemről, munkatársakról. Milyen az új otthonom, s hogy vettem egy kiscicát is. Pamacsnak neveztem el, mert apró, s hosszú bundája van. Nagyon cuki. De hirtelen erős csikorgás zavarja meg a gondolataimat, mintha az iskolatáblán húznánk végig a körmünket. Oldalra nézek, s csak ekkor veszem észre, hogy az úttesten szélén állok s egy autó vészjóslóan közelít felém, miközben fékezni próbál. Nem érdekel, lehunyom a szemem s várom hogy elüssön. Ám ekkor az eddigi hidegrázás után elönt a forróság, ahogy valaki visszaránt az úttestről s magához ölel. Hallom a heves s aggódó szívverését. Nem igazán vagyok magamnál, csak annyit bírok kinyögni "Köszönöm".

   - Mondd, miért keveredsz folyton ilyen helyzetekbe? Nehéz téged úgy megmentenem, hogy csak a háttérből figyelhetlek s mint véletlen szerencse kezeként védhetlek meg.

   - Te? ... hogy .... s miért? Hogy találtál rám? Hogy érted, hogy "folyton" s hogy "véletlen szerencse keze", csak nem azt akarod mondani, hogy...

   - De igen. Végig itt voltam s vigyáztam rád. Hányszor is keveredtél eddig bajba? De eddig mindig megtudtalak menteni. Bár most majdnem elkéstem. 

   - Érek én annyit, hogy tönkretedd az életedet? Köszönöm, hogy vigyáztál rám eddig, de ...

   - Ne mondd, kérlek! Szeretlek. Hiszen most is egyedül vagy, unalmas az életed, akár csak az enyém. Unalmas az élet ... nélküled. Maradj velem. Térden állva könyörgök neked.

   - Most mit mondja erre? Nincs veszteni valóm, mert én ... talán én is ... szeretlek egy kicsit.

     Sawada nagy lendülettel kapta fel a fejét, s ölelte magához a lányt.

   - Végre mosolyogsz, úgy igazából ... nagyon jól áll neked, ugye tudod?!

   - Köszönöm, Sawada. 

   終わり (Vége)

星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének)

今日はみんなで。私は星空を見ながら思ってた、今晩はストーリーをかきます。このストーリーはみじかくて、きれいです。いい読むよ！
Nos, ha már frissítésre kerül a sor, akkor váltok egy kicsit. Rakok fel egy történetet. Egy hétköznapi kis történet, ami akárkivel megtörténhetne. Nem valami hosszú s talán nem is annyira jó. Majd megítélitek ti.

 星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének)

   Már megint hétfő van. Fáradtan kelek ki az ágyamból. Semmi életkedvem nem volt. Se a munkához se az embereket elviselni. Minden nap ugyanaz. Mint egy előre megírt forgatókönyv, melyben nincsen se izgalom se vidámság. Ugyanis ez a valóság. Nem egy film melyben csodák történhetnének, vagy egy mese melyben varázsolhatnánk. Nem, ez nem az. Kinézek az ablakon, vidám embereket látok. Családokat akik gyermekeikkel játszadozva mennek. Szerelmespárokat kézen fogva. Magamra veszem a kabátomat, s elindulok a munkába. Most igaz élettelen arccal tekerek az első házhoz. Hiszen amint belépek az ajtón arcomra kényszermosoly ül, mely annyira meggyőző, hogy mindenki elhiszi.
  Nincs se jól fizető állásom, hogy azt mondhassam, hogy az életem gondtalan, minden alkalmat megkel ragadnom, hogy több pénzem lehessen, hisz egyedül élek. Szerencsére találtam egy jó mellékállást. Így hát újult erővel kezdtem neki a munkának. Legalábbis ... így kellett volna lennie.
  A város szélén van az a ház, ahova mennem kell. Nem túl nagy, de mégis szép. Nagy udvarral, öntöttvas kerítéssel. Annyira gyönyörű hely, s még mielőtt a csengőt megnyomtam volna, megfordult a fejemben, ha csak egyszer is, de legalább egy rövid ideig de jó lenne egy ilyen helyen lakni. Becsengetek, s a kapu kinyílik. Átsétálok a kicsinyke udvaron, s megállok az ajtónál. Izgatottan várom, hogy e nagy házban vajon milyen emberek élnek. Egy aranyos kislány nyit ajtót. Úgy kb. 6-7 éves lehet. Barna hajú, vékonyka teremtés. Ahogy így nézem őt, arra gondolok, ha majd nekem is lesz gyerekem, bárcsak ilyen szép lenne.
  - Szia, én lennék a bejárónő akit vártak.
  - Szia! A házigazda bent van a szobában. Lehet éppen alszik, de csak tessék nyugodtan felébreszteni. Már várja!
  - Köszönöm.
  - Add ide a kabátod, majd én felakasztom.
  - Oké, kösz. - Odaadtam neki, s a szokásos izgalommal s félelemmel megyek előre. Az ajtó becsukódik mögöttem ahogy a kislány kilép a lakásból. Fura. Azt hittem maradni fog. Mély levegőt veszek, s belépek a nagy fehér ajtón. Lélegzetem is eláll milyen hatalmas ez a szoba.
   Mozaik borítja s a szoba túlsó felében van egy ágy. Bár nem sok minden van a szobában, de az puccosnak látszik. Ahogy beljebb megyek, látom hogy valaki tényleg fekszik az ágyban. Biztosan idős bácsi lehet, s a lány az unokája lehetett.
  - Jó napot?! Yuki vagyok, a bejárónő. Tessék felkelni.
  - Hmm ... Végre itt vagy? Sokára értél ide.
  - Vagyok?? ... és sokára értem ide? ...  - Mit akar ez jelenteni? Na jól nézünk ki. Valami zsémbes tatát fogtam volna ki? Ez az én formám, na mindegy.
  - Sebaj. Lényeg hogy itt vagy és nem kell többet várnom rád.
  - Pedig nem késtem, ez biztos. Az órám is jól jár. Pontosan ...
  - Jól van. Csak viccelődtem. Üdvözöllek!
  - ... - teljesen ledöbbentem. Hiszen ő egy fiatal fiú. Velem korabeli lehet. Fekete vállig érő haj, kék szemek. Milyen ritka párosítás.
  - Kérsz inni?
  - Igen, kérek.
  - Akkor ott van a tálcán, idd meg nyugodtan.
  - Mond, régóta csinálod ezt a munkát?
  - Nem, csak nem rég kezdtem.
  - ... Mi a baj?
  - Se ... semmi. Csak soha sem láttam még fekete hajú és kék szemű embert.
  - Szépnek találod?
  - Igen. Nagyon is. - Jézusom miket nem mondok. - Akkor, ha megengedi, összeszedem a tányérokat, és utána el is kezdeném a munkát.
   - Igen, szerintem is ideje elkezdeni.
   - Gondolom elsőnek az ágyát igazítsam meg, ugye?
   - Igen, jól gondolod. Addig átülök az egyik székbe. De előtte átöltöztetnél? Ott a tiszta ruha a széken.
   - Persze, segítek. - Most hogy kezeljem ezt a helyzetet? Hogy viseljem el? Már több éve dolgozom, de még sosem volt ilyen fiatal betegem. Sőt, még ilyen helyes pasival soha sem találkoztam.
   - Inkább leveszem én, könnyebb lesz így minden. - Ez még rosszabb. Szerintem direkt csinálja. Látja megilletődött reakcióimat, s most kihasználja a helyzetet. Nem elég hogy fiatal, helyes, de még félmeztelen is. Kész, már nem tudom hogy kezeljem ezt a helyzetet. Remegnek kezeim. Lassan elkezdem feladni rá a tiszta ruhát.
   - Mond, miért nem nézel rám, mikor öltöztetsz? Nem harapok.
   - Elnézést, megszokásból. ... - ilyen nincs, zsibbad a testem. Ez így nagyon nem lesz jó.
   - Inkább hagyd, mert ennek nem lesz jó vége. Csináljuk inkább másképp.
   - He?... Ne ... hova nyúlkálsz? Hagyd abba!
   - Na, ne tiltakozz. Hiszen látom, hogy tetszem neked. Akarsz, ugye,
   - Engedj el! Ez nem erről szólna! Inkább elmegyek!!
   - És ugyan, hogyan gondoltad? Kint cudar hideg van és fázni fogsz.
   - De van kabátom.
   - Hahaha...
   - Mi olyan vicces?
   - Naoko elvitte a kabátodat, szóval itt ragadtál.
   - Akkor elmegyek így! Nem érdekel!
   - Felesleges, az ajtó ... zárva van.
   - Hogy mi??! Mondd mit akarsz te egyáltalán tőlem?
   - Szerintem ez világos. - felkelt az ágyból, s felém jön. Egyáltalán mi baja lehet ennek az alaknak? Hiszen látszatra semmi baja sincsen. - Téged akarlak, és meg is ...
   - Nem!
   - Hogyan?
   - Mondom, NEM! Egyáltalán beteg vagy te? Vagy csak agyilag vagy lassú felfogású. Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon beteg lenne.
   - Beteg vagyok. A testem beteg ... mert érintésre vágyik. A szívem pedig szerelemre... a te testedre s törődésedre vágyik.
   - Ez már túl tesz a jóízű tréfa határán! - De erre ő nem mozdul. Nagyokat pislogok, mert hirtelen homályosan kezdek látni. Mintha álmos lennék, de tudom, hogy nem vagyok az. De miért, már alig látok, s szemeim majd leragadnak ... már alig látom őt ... gyengülök. Nem tudok tovább állva maradni ...
    - Megvagy, kedvesem. Yuki-san. Az enyém vagy végre. Mindenestül csak az enyém. Látszik, hogy elvagy keseredve, hogy nincs aki szeressen. Boldogtalan vagy.
   - Tévedsz ... boldog vagyok.
   - Nem, hagyd abba ezt a kényszermosolyt, másokat átverhetsz ezzel, de engem nem. Idegesít.
   - Kérlek ... haza akarok menni.
   - Már itthon vagy. Maradj velem.
   - Nem értelek. Álmos vagyok.
   - Aludj csak. Álmodj szépeket s felejtsd el régi énedet. Mellettem az lehetsz aki igazából vagy.
   Ezután még mintha még mondott volna valamit, de már nem vagyok benne biztos, elnyomott az álom. Lassan mozgott a szája, s látszott, hogy lassan mondott valamit.
   Nem tudom mennyit aludhattam, mert most végre kipihenten ébredtem. Még most is elrémiszt ez a hatalmas szoba, a nagy ablakok, és a legalább négy személynek elegendő ágy. Olyan puha.Vörös paplan és párna, a rajtam lágyan megbuggyanó hosszú pizsama.
   - Eh? Ez meg mi rajtam? Lépteket hallok. Kopognak az ajtón.
   - Bejövök! ... Áh! Végre felébredtél! Jó sokat aludtál, biztosan fáradt lehettél. Kérsz enni vagy inni valamit? Vagy fürödni? Mit szeretnél?
   - Hazamenni ...


続く(Folytatódik)

Vers frissítés!

Ezt a verset még nagyon régen írtam, szóval nem sikerült túl jól.

Végtelen mélység

Álmodoztam arról, hogy élek,

De most mégis könnyek csordulnak szememből.

Az ártatlanság mezején járva felnézek az égre,

S a felettem tornyosuló dühöt kémlelem.

Vajon milyen is volt, mikor még éltem ...

A mérhetetlen fájdalom hasít szívem mélyébe.

Életem minden pillanatát a halálvágy irányította.

Halálom  után az élet után vágyakoztam.

Sötét éjszakánként felnézve a holdra

Rámtőr a bűnös létem csábítása.

Hiába is küzdök ellene ... minduntalan!

Szörnyeteggé változtam s szörnyként viselkedem.

S hogy csillapítsam feneketlen étvágyam

Átkozom azt az éjszakát ...

Másrészről, ez az én igazi életem ...

Szédelegve bolyongok a holdfényben

Zihálok s agyam elborul ...

Hát ez vagyok én!

Egy szörnyeteg, aki vérre áhítozik!

Japán

Japán mi számunkra oly távoli ország. Közülünk sokak nagy álma, hogy kijusson, s ha nem is többre legalább egy kis városnézésre. Ki ne álmodna erről?? - igazat megvallva én is-. Ha meglátunk egy sintó szentélyes képet, netán Shibuya forgatagos képeit nézegetjük vagy éppen Harajuku negyed káprázatos kínálatában merülünk el. Mi is szeretnénk ott lenni. S együtt ünnepelni, kinono-t viselni, s mochi-t enni. De majd próbálom városokra szedni az információkat, hogy mindenki kedve szerint válogathasson.

Néhány szó Japán fekvéséről, területéről, és pár fontos adatáról.

Japán négy nagy területű sziget - Honshú, Hokkaido,Kjúshú, és Shikoku. Persze ezen kívűl még több ezer apró sziget alkotja Japánt. A sziget, mintegy 3000 km hosszan terül el.
Japán lakossága kb. 127 millió.
A bambuszligetek meghatározóak a japán térségben. Ha csak azt nézzük, mennyi Haiku,népmese, fametszet készült e növényekről.

Valamint használati tárgyakat is készítenek belőlük, mint pl. a teaszertartáshoz is oly jól ismert felszerelések, s ennek köszönhető, hogy Kiotó a bambusz termékek előállításának központjává válhatott.

Vers frissítés!

Mikre nem képes egy kis magány, ablakban ülve a csillagos eget kémlelve, na meg egy kis Vampire Knight OST = újabb versike.

Vérző vámpírszív

Havas éjszakán, ha mardos az éhség
Csak nézek a vöröslő csillagos égre,
S szívem minden bűne kitárulkozik.

Ha majd rátalálok valódi énemre,
S ha majd lesz kivel őszintén beszélnem,
Tudom jól ... nem küzdhetek örökké.

A vér édes csábítása, az élet kegyetlensége
Egyszer majd belátom mindezeket.
S a halál gyönyörűsége ölel majd át.

Megértem, hogy tagadtam létezésem,
De álmaim itt nem érnek véget.
Sötétség gyermeke vagyok, de nem bánom.

Fényes nappalon, ha régi családomra tekintek
Elfeledett sebeim felemésztik lelkemet
Kegyetlen gondolat fordul meg fejemben.

Milyen is lenne ha nem lennék egyedül?!
Ha lenne kivel megosztani sötét bűneimet.
Ha közelemben tudhatnám őket.

Hát ez lennék én?? ... egy vérszomjas és önző szörnyeteg?
Nem törődve mások érzéseivel, rántanám őket az örök létbe.
Hiszen tudom, magány s vércseppek kísérik létezésem.

Ez az én titkom, melyet senki sem ismerhet.

Emlékeim arról a vérfagyasztó éjszakáról,
Vöröslő karmazsin árasztotta el az eget ...
Vérben úszott élettelen testem ...

Végre magamhoz térek ...
S szomjazok a vérre ...
Holttestek lában alatt,
Patak vize vérben úszva.

Szemeim könnyeznek ennyi gyönyörűség láttán.

Vers frissítés!

Újabb kis versike. Persze megint a sötét kategóriából. ^^

Ezüstös éjszaka

Éjfélt ütött az óra, s szemeim meredtek a holdra
Mintha csak arra vártak volna, mikor válik vérvörössé hajnalodóra.

Baljós kínlódásaim a magánnyal,
A néma csendet  kiáltásaim riogatja.

Messzi távolban vöröslő szempár méreget
Testem megbénul ha csak odanézek.

Denevérek cikáznak az égen,
A hold megmutatja mibenlétét.

Sötét aura mely körül veszi őt,
Félelmetes tekintete, mely vonz engemet..

Megbabonázott testem vezet a végzethez
S hogy mit hoz a sors, ki ítélkezhet.

Frissítések!

Felraktam az első versikét, amit még én kreáltam baromi régen. "Végtelen mélység".

Frissítések!

Elindult az oldal. Szép lassan felkerülnek a cuccok is. Az oldal japánnal, animékkel fog foglalkozni... na meg az én kis alkotmányaimmal. ^^ Na de addig míg elnyeri végleges külsejét az oldal, még várni kell egy kicsit.