Megismételhetetlen nosztalgikus álom

   Búcsút intett a késői naplementés szél. Beesteledett, én aludni mégsem térhetek. Nem tudok, hisz álom nem jön fáradt szemeimre.
   Behunyom szemeim, s valami ismerős mi elém tárul. Nem tudom hol vagyok, s miért, de azt sejtem, hogy kinél.  Hisz ő oly ismerős volt álmomban. Arcára bár nem emlékszem, de ha meglátnám, hevesebben dobogna szívem, hisz tudnám, talán ő lehet az. Mégsem hiszem, hogy ő egyszer csak megjelenne előttem, hisz az oly lehetetlen. Mikor megláttam az alakját, hosszú fekete haját, mely vállát nyaldosta, a gyönyörű kék szemeit melyek csak még jobban felemésztettek. Azok a szemek, melyek a lépcső tetejéről úgy figyeltek. Ujjaim a korlátot markolták, nehogy elessek. De még így is remegtek kezeim, vajon én őt honnan ismerhetem? Elkaptam tekintetem, hisz szám már szóra nyílt volna, de elnyeltem, nehogy hülyeséget fecsegjen.
   Bár csak egyszer jelentél meg, én téged mégsem feledlek. Ha egyszer az életben mégis összetalálkoznánk, remélem te is azt fogod érezni, mint amit én ott akkor.

Ismerős idegen

Virágszirmok hullanak a víztükrön át,
Kuruttyolás fülsértő zaja tépáz.
Most is, ahogy szemem a naplementére fókuszál,
Fénycsóvák suhannak az égen, szaporán,
Még kívánni sem érkezek, úgy elhagytál.

Furcsán kacagnak a késői napsugarak,
Miattam sírnak a lehulló csillagok.
Magamra maradtam, őrült álmok
Aludni sem hagytok, velem így miért bántok?

Hosszú hajam ölembe hullik, reszketek,
Hisz a semmiből jövő rémek felemésztenek.
Jéghideg könnyeim őriznek, idegen,
Vakító szemed az, melyet soha nem feledem.

Élettelenül figyeltem kihűlt helyedet,
A sötétben megbújó lények, még emlékeznek,
Hogy mily kegyetlenséggel dobtad el szívemet.
Baglyok huhognak s denevérek cikáznak,
De könnyeim már sose el nem párolognak.

Nagyot lélegzek a párás levegőbe, lépések zaja,
Önkéntelenül dobogni kezdett szívem, mámorító pillanat,
Hallak téged, suhanó árnyak zaja,
Ismerős érzések, miattuk remegek olyannyira.

Egy hideg hófehér kéz, szélcsengő dallama,
Magához ölel a vékonyka férfi kéz,
Éj fekete haja elnyel, már emlékszem.
Vakító kék szemek, már tudom ki vagy te nekem,
Sajnálom, hogy csak így elfelejtettelek ,
Pedig szemeidet mindig magamban őriztem.

Ennyi év után is, titokban figyeltél,
Hátha arcodat egyszer felismerném.
Sajnálom s tudom, vétkeztem,
Hogy álmomban sose hittem,
Ott láttalak, alakodat úgy szerettem.

Hát most ne hagyj elvesznem,
Ne hagyd kérlek,
Hogy téged újra elkeljen felejtenem.

Szivárvány foszlányok az éjszakában.

 こんばんは

今天気が少し悪いですのが、大好きです。あなたもこんな天気が好きですか。

わたしあいかわらずへんなことをかきます。この気持ちはちょっとへんな気持ちと思います。どうしてのかなあ。分からない。

  Estefelé járt az idő, s lassan megszólalt egy égi szó. Csendben figyeltem a sötétedő fellegeket, miként folynak egybe a lemenő nap fényeivel. Csupán magam voltam egyedül, mégsem éreztem magam oly egyedül. Hisz felettem voltak a harmatgyenge vattapamacsok s a szél kergette őket oly fáradhatatlanul. Kikerekedett szemekkel lestem hogyan kavarognak s mesés formát miként alkotnak ... varázslatos, hogy ennek én is tanúja lehettem.

   Nem tudom meddig is figyeltem őket, csak azt vettem észre, hogy a tájat sűrű szürke fátyol borítja el. A szél is megemberelte magát, harcolt, küzdött a felkavarodott levelek hadával. 

  Hátam mögül különös hangot hallottam, s az az érzés, mely ott elkapott, még most sem világos. Hiszen alig hallatszott valami, de én mégis lassan hátra fordultam. Esőfüggöny ereszkedett alá, mintha csak maga a szél húzná maga után.  Észre sem vettem, de én máris alá kerültem. Áztattak a hűvös angyalkönnyek, mikor valami itt belül azt súgta nekem, "fordulj meg", s a szivárvány szele hintett meg. Szikrázott, fénylett a késő napfényben. Vártam, hátha megláthatom azokat a különös lényeket, kik a szivárványhídon át járnak-kelnek. Tudtam, én most itt ennél a szivárványnál nem fogom látni őket, engem mégis a boldogság mámora öntött el. 

  Mielőtt még regényt írnék, s elmenekülne a közönség, a megörökített képeket így most közzé tenném.

Önmagam keresése a felhő szőtte kék ég alatt ...

   Megtorpanok ... keresem ... vágyakozom azt, mi oly régen már nincs itt velem. Elmúltak azok a régi idők, semmivé lettek az emlékeid irántam.
   Esteledik, s a lecsendesülő várost figyelem, nézem, s hallgatom a lenyugvó nap s a felkerekedő szél harcát. Sötétedik az ég alja, egymásba karolnak mindannyian. Mindenki hű láncot alkotva sétálnak, párban, örök vágyban.
  Én kereslek téged, hallom a ritmust, melyet a lenyugvó nap lehelete kelt életre.

Akkor régen ott nekem, s nem másnak, elmondtad
Fájó szíved miért bánkódik olyannyira.
Hallgattalak, figyeltelek, hátha
Jelenlétem örökre belém bolondíthat.
Kezedet fogtam, s ijedt szemvilágom meredt ajkadra,
Nem tudtam hinni mindazt, hisz oly halkan súgtad.
Lassan mozgott sápadt ajkad,
Szemed őrült vágyban égett,
Akart, s kívánt valakit, már oly régen ...
Talán egy hű szerelmest, kit a halál rabolt el,
Vagy olyan leányt, kit magához láncolni sosem mert.
Perzselő emlékek árasztanak el
S lelkem már sosem béklyóz meg.
Most már én is tudom szívem miért remeg,
Ha csak megfoghatom hideg kezedet.
Fátyolos köd hullik alá, beleremegek.
Sápadt arcod a távolra figyel, nesztelen.
Lelked világa néha-néha rám figyel,
De kezemet mégsem engeded el.
Virágszirmok hullanak s felhők suhannak az égen fent,
Ez az érzés mely sosem változhat meg.
Mint régen is vártam, úgy most is tudok várni még
Hogy szíved gyenge tüzét felperzselje a remény.
Hát halld a halk s halhatatlan ritmus miként regél
A napfényről, a megbújó felhők rejtekéből,
A szélről, mely ott van mindig, s felkavar mindenből,
A holdról, a csalfa ki becsap mindennap ...
Ó te április bolondja
Téged mégsem bolondíthat akárki lánya.
Hiába szeretlek, s hideg kezedet karomba fonva,
Tudom, szívedet senki sem birtokolhatja.
Elfogadom s eleresztem vágyaimat,
Szálljon a széllel, magasan oda,
Hol álmaid virága újra virágozhat.
Ott várok majd rád magányosan,
Hátha egyszer mégis magadba zárhatsz.


  Búcsút fon az alkonyat pókja, hálót, mely ködbe zárja e világot. Lassan s észre sem veszed, miként hullasz a felhőkre. Álomport szórt rád a kis manó, aludja te drága, s álmodd a fantáziaálmot. Most én is valóra váltom, álomvilágban járok, megcsendül egy kicsinyke hang, altatót súg a füledbe az angyalka leheletének szólama.

Könnyes naplemente ...

   Lassan kialusznak a fények, a nappalt a sejtelmes éj veszi át. Lassan eltűnnek a nappali lények, s helyettük a vérre áhítozó vadak lépnek elő.
   Nem tudom, hogy magam is miért szeretek inkább egyedül a sötétben sírdogálni, de azt tudom, hogy e lét mely oly szépnek, s varászlatosnak kéne lennie, ... már régen nem az. Eltűntek a színek, elmúltak a varázslatos percek. Mi hátra maradt, csupán ... a sötét árnyuk lehelete. Hiába a boldog napok s percek, a magányom ennél sokkal nagyobb. Ketyeg az óra, s a távolban a nagy harang is megkondul .. hát itt az idő. Leszállt az éj, s most is csak abban reménykedem, hogy a könnyekkel küzdő lelkem, hátra reggel sosem ébred fel. Csak ott fog feküdni az ágyon, csendben, s semmi életjelet nem fog adni. Arca végre megnyugszik, s hófehér lepel borítja majd el. Nem fog már vörösen izzani ez az orca, hisz már nincs mi ami életben tartsa. Telnek a hosszú percek, s csak a nap fénye mutatja, hogy e lány soha sem hiányzott senkinek sem. Arcára száradt könnyek, melyek mutatják, hogy e lány, míg csak dobogott benne a láthatatlan erő, szenvedett, sírt, mert hát mindig is egyedül remélt. Küzdött az álmokért, harcolt a saját rémeivel, miközben az álmai sorra lettek semmivé.
   Mialatt e sorokat vésem e üres helyre, fáj a lelkem, s sír a szívem, hogy én már mindig egyedül leszek. Nem lesz ki majd e sorokat olvasván, talán megremeg, s kezemet megfogva magához ölel. Nem lesz ki e sorokban meglátja, hogy mily magányos vagyok most is éppen. Nem lesz ki e sorokat olvasván, azt mondja, bárcsak valahogy felvidíthatnám szenvedő lelkét. Nem lesz ki e sorokat olvasván, szerelmet sugalmazna én felém. Hisz már régen tudom jól, az emberi közelség nem az én lelkemnek való. Nem hiszem, hogy gyenge lelkem az emberi szeretetet elfogadva, beletörődne. Nem képes hinni abban, hogy bárkinek is hiányozna, ha egyszer csak nyomtalanul eltűnne. Nehéz s hihetetlen azt elhinnem, hogy egy nyomorult léleknek a hiánya bárkinek is hiányt okozna.
   Most mégis, reménykedem, hogy talán e sorokat senki sem hiszi hirtelen jött képzelgésnek. Ez most nem arról szól, hogy rímeket faragva hihetetlen dolgokat rímeljek el. Koránt sem ez a helyzet itten. Ezek most a jéghideg valós érzelmek. Nincsenek bennük ámítások s csalfaságnak hitt kábítások. Nem, tévedsz, ha ezt hiszed. Lehet, hogy úgy véled, hogy ezek csak üres szavak. Hát akkor nyisd ki homályos szemeid, s láss a sorok között. Ne hagyd, hogy szemeid eltakarják előled a valós szavak jelentését.


Könnyes naplemente ...

A sötétedő tájban, nem messze s oly közel,
A harmatgyenge jácintok sírnak velem,
Hiszen örökre egyedül maradtam.
Nincs nekem már senkim ebben a világban
Könnycseppjeim hullanak a halálba.
Most is itt ülök az ablakban, mialatt
E verset reszketve megalkotom.
Remegő ajkakkal  s a kimondatlan szavakkal,
Szólj hozzám a fuvola dalával,
Te soha el nem tűnő, Hold királya.
Koromfekete hajad s türkizkék szemed,
Bárcsak szárnyakat növeszthetnél nékem.
Hiszen csak fantáziálok éppen,
Hogy is történhetne ilyen én vélem?
Ez mint mindig is,
Mint a lenyugvó árnyak is,
A temető, mely most is,
Csak éppen, hogy látszódik.
Táncoló lelkek az oszladozó sötétben,
Hívogatnak, csábítgatnak ...
Hogy mindent hagyjak abba,
Könyörgök neked, ölelj szorosan,
Ne engedj el, mert e lényektől sosem szabadulok majd.
Hozzád bújok s várom a dobogásod
Halk ritmusát, de mindhiába.
Te már nem élsz s nem ide tartozol,
Hisz azért jöttél, hogy engem magadhoz láncolj.
Örökre sötétbe borult e magányos táj,
Csak a harangok kongása maradt már,
Hát jöjj te önző vágy ...