永遠の戦い。。。孤独。。。苦しみ。。。度忘れさせらない。。。 Örök harc .. magány ... gyötrelem ... sosem feledlek

Írom a verseket. 

S ebban öntöm ki lelkemet.

Nem hagyom, hogy magába elnyeljen. 

Na azt már nem ... 

Bár hogy is legyen ... 

Bárki is forduljon ellenem, 

Tettét versbe vésetem. 

Hát így legyen. 

Érzékeny az én kis lelkem, 

Könnyen könnyeket ejtek, 

S nehezen feledek, 

Hát sose bánts meg engem, 

Hát légy hű társam én mellettem. 

Ha bánat mardossa lelkedet, 

Ha nincs ki kiállna melletted, 

Ha már azt hiszed, 

Hogy itt a vége mindennek,

S jobb lenne,
Ha a halál végleg elnyelne ...

Ne tedd ...

Ne feledd ... 

Melletted leszek,

Minden másodpercben. 

Ha kell kardot rántva állok elébed, 

S testemmel védelmezlek ... 

Utolsó vércseppemig küzdök érted ... 

S ha már nincs több élet bennem?

Az sem baj, majd a túlvilágról is visszatérek. 

Nem egyedül ... 

Hanem a többi halott lénnyel ... 

Hisz mi még a halál után is csak te miattad létezünk. 

Miattad nem porlad el halovány lelkünk.

悲しみ (かなしみ) - Gyötrelem

   Hát igen, meg van annak is az előnye, ha rossz a kedvem, s a a föld alá kívánok mindent. ^^ Verseket kreálok.

Nem depressziós a mai kedvem,
Csak a mosoly nem megy éppen.
Szép énem eddig rád vágytam, de már nem várlak.
Dobogó szívem, bár végleg megállna ...
Csak hagyj elmenni a halálba,
Vágyálmaim örökre a sírba hullanának.
Szemeim vércseppeket ejtenek,
Hisz könnyeim, már rég nincsenek.
Azt hittem, harcolni tudok önmagam,
De tévedtem, felfal a sötét árnyak hatalma.

不安 (ふあん) - Kétségek

Bár most nem rossz a kedvem,
S könnyeim sem hullanak a semmibe,
Mégis az önutálat mardossa lelkemet.
Aranyszínben hajladoznak az emlékeim fáklyái,
Ha tehetném, ha erőm lenne, örökre elfújnám,
Soha meg nem gyújtanám ...
Csak a megdermedt viaszt nézném, némán,
De nem ... s nem most, s nem is a holnapi napon,
Hisz ezek is köddé lesznek, elszáll hamarosan,
Egy fagyos hajnalon.
A pillangók felröppennek ... s sírva röpülnek,
A denevérek némán csüngenek ... nem felejtenek,
A vérbe fagyott emlékek, még emlékszel?
Megdermedt a hajnal, mozdulatlanul feküdtem,
A mező zöldjén, az oly zsenge fű mezején,
Vártam a hajnalt, rád várva váltam semmivé,
Hát soha ne felejtsd el emlékeim.