永遠の戦い。。。孤独。。。苦しみ。。。度忘れさせらない。。。 Örök harc .. magány ... gyötrelem ... sosem feledlek

Írom a verseket. 

S ebban öntöm ki lelkemet.

Nem hagyom, hogy magába elnyeljen. 

Na azt már nem ... 

Bár hogy is legyen ... 

Bárki is forduljon ellenem, 

Tettét versbe vésetem. 

Hát így legyen. 

Érzékeny az én kis lelkem, 

Könnyen könnyeket ejtek, 

S nehezen feledek, 

Hát sose bánts meg engem, 

Hát légy hű társam én mellettem. 

Ha bánat mardossa lelkedet, 

Ha nincs ki kiállna melletted, 

Ha már azt hiszed, 

Hogy itt a vége mindennek,

S jobb lenne,
Ha a halál végleg elnyelne ...

Ne tedd ...

Ne feledd ... 

Melletted leszek,

Minden másodpercben. 

Ha kell kardot rántva állok elébed, 

S testemmel védelmezlek ... 

Utolsó vércseppemig küzdök érted ... 

S ha már nincs több élet bennem?

Az sem baj, majd a túlvilágról is visszatérek. 

Nem egyedül ... 

Hanem a többi halott lénnyel ... 

Hisz mi még a halál után is csak te miattad létezünk. 

Miattad nem porlad el halovány lelkünk.