Rettegek, félek e lánytól, ki nemrég még én voltam a tükör másik felében. Most engem üldöz s életemre tőr, elakar tüntetni innen, örökre.
Hallom, ahogy a tükörben fut felettem, nevet s boldog kacajok közepette pördül, ugrándozik. Ijesztő.
- Fuss kislány, mert elkaplak. Hahaha
- ... - messze van, a tükörben ... nem bánthat ...
- Azt csak hiszed. Most tényleg azt hiszed, hogy előlem futsz? Komolyan ezt hiszed? Milyen ironikus ... még csak észre sem vetted. Meg sem érdemelted ezt a testet, szánalmas emberi lény. - A lány kecsesen megáll, felfelé néz, mintha vigyorogna. Igen, ijesztő mosoly ül arcára, ahogy ránézek.
- Miért látom így az arcát? Azt a gúnyos mosolyt? Miért nézek így rá? S miért vagyok ebben a ruhában? Ez az ő ruhája, s ő hullámos fürtjei. Mi a fészkes fene folyik itt?? Hogy ... hogyan lehetséges ez?
- Jajjj, már fáj a fejem tőled. Mindent úgy kell elmagyarázni neked? Egyszerű ... helyet cseréltünk, mikor a szemeimbe néztél. Íme, ez az én világom, jobban mondva, most már a te világod és börtönöd. Ez a test is most már az enyém. Nem tudod visszavenni.
- Ho ... gya ... n ... - Csak ennyit tudtam kipréselni remegő ajkaimból. Ez nem lehet valóságos. Nem létezhet ilyen. Látom ott, azt a lányt, aki most a testemet uralja, aki most szabadon járkálhat. Mi lesz most velem? Ebben a világban rekedtem??? Meddig?? Lehet, hogy örökre???
- Bizony, buta kislány, Örökre, és az örökre, tudod nagyon hosszú idő. Hahaha
- Nem ... nem lehet. Eressz el, most azonnal! Kegyetlen vagy. Hisz mi egyek vagyunk, te és ...
- Még hogy én kegyetlen? És egyek lennénk?? Pfuhh ... Tévedsz kis anyám. Mi sosem voltunk egyek.
- ... Hogy érted, hogy sosem? - A lány ruhája más lett, sötét és ijesztő. Szőke haja vörössé színeződött, s ahogy felém fordult azzal a gyilkoló tekintetével. Igen, ő tényleg nem én. Ez az egész csak hallucináció volt, egy jól kitervelt csapda, amibe a naiv kis bárány szófogadóan belesétált. Csakis az én hibám, most aztán nyakig benne vagyok. Ebben a különös világ fogságában. Teljesen egyedül. Míg ő szabadon elsétálhat. Hát ennyi. Ennyi volt. Összerogyok, sírok, mert már más nem maradt számomra, csak ez. Könnyeket hullajtva figyelem, ahogy lassan eltávolodik. Kiabálom utána, de ő csak nevet, rajtam nevet.
Valamiért a nevetése megakad. Odapillantok, s alig hiszek a szememnek. Ő van itt. Itt??? Mit keres ő itt?
- Elég legyen! Fejezd be Martiana! Most azonnal, különben éktelen haragra gerjedek, és tudod, engem jobb nem úgy látni. Engedd el szépen!
- Ugyan, miért tenném? Nem érdemli meg, hiszen csak egy szánalmas halandó, nem fog tudni életben maradni.
- Azt, majd én döntöm el. Nem te vagy itt az úr, hanem én.
- Értettem, mester. Megértettem.
Elkapom pillantását ennek az alaknak, rám mosolyog, mint aki pont ezt tervezte az elejétől fogva, mintha tényleg csak egy bábú lettem volna, kit úgy ráncigál, ahogy ő szeretné. Még most sem tudok kiigazodni rajta. Egyszer kedves, aztán elrabol, majdnem örökre eltűntem, erre megment. Nem értem. De ő az aki folyton követett, minden lehetséges eszközt latba vetett, aztán idehozott, hol életemre törtek, s játékeszköz voltam e lény számára. Dühös s vérben forgó szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy lehetséges-e, de karomat felé tartva nyúlok a tükör másik oldalából őfelé, elrugaszkodok a talajtól, egyenesen felé, ebből a tükör világból. Érzem, ahogy lassan átjutok a tükrön s haragom csak fokozódik, ahogy egyre jobban közelítek felé, bár ő nem mozdul, csak ott áll, és vár. Karom lassan eléri őt, s remegő kezeim ráfonódnak vékony nyakára. Ujjaim egyre csak szorítják, egyre erősebben, annyira, hogy már az én kezem is zsibbadni kezd. Ő még erre se reagál semmit, még levegő után sem kapkod, de ez engem nem zökkent ki a tervemből.
- Nem én voltam ... szólt oda Martiana a kezeim között tartott férfihoz.
- Tudom, ez ő volt. Ő saját maga törte át a tükröt. Hát nem bámulatos? Ugye, megmondtam Martiana??!! Remélem, most már érted a döntésemet.
- Igen, mester. Soha többé nem kételkedek szavaiban, és nem csinálok ilyet. Alázatos szolgája leszek.
- ... - miről beszélgetnek ezek, csak szavakat kapok el, agyam túl dühös, hogy felfogja beszédüket. Lassacskán kezeim engednek a szorításból. Fejét lassan felém fordítja, szemiben a már ismert csábító pillantások. Meglepődve s ijedten veszem el kezeim torkáról, de ő megragadja őket, s kézen csókol, majd megnyalja. Jéghideg ajkai ledermesztenek. Megragadja kábult testem, s felránt a talajról. Annyira gyors volt, hogy még pislogni se volt időm, nemhogy ellenkezni. Magához ölel, de én csak remegek, mint egy gyámoltalan őzgida. Ő is észreveszi s felvesz karjaiba.
- Nos, Martiana, helyesen döntöttél, bár nehogy azt hidd, hogy ezzel minden elvan felejtve. Megkapod még a méltó büntetésed alattomos cselekedeteidért.
- Értettem, mester. Kérem rendelkezzen felettem.
E fiú karjaiban távozom e hátborzongató világból. Most meg kellene nyugodnom, hisz élek, nem lettem örök rabmadár, de a tudat, hogy mindez talán az ő műve, az ő kis marionett bábúja vagyok.
- Tudod, soha többé nem futhatsz el előlem. Azt nem hagyom. Ebben a világban, ebben az életben te engedelmeskedni fogsz nekem. A sors minket egymásnak rendelt.
- hmmm ... - még kérdezni sem érkezek, mert ő közel hajol hozzám, s ujjaival az államhoz érve súg a fülembe.
- ... s ha meg is tennéd, megkereslek a azt te fogod megbánni. Hiszen, ha el is bújsz a kis életedben, én utánad megyek, ha a föld másik felébe is mész, én ott is megtalállak, még ha egy másik galaxisba is próbálnál meg elszökni, én ott fogok rád várni, mikor megérkezel. Te az enyém vagy. Mindig, s mindörökké. Te és én, örökké együtt leszünk.
- Egyáltalán ki vagy te? S mit akarsz tőle, és miért kényszerítesz bele ilyen dologba?
- Martianának egy valamiben igaza volt. Nagyon vak vagy. Hogy nem vetted észre? A váratlan feltűnéseim, a különös történések és furcsánál furcsább események ... hogy képes vagyok az elmédbe látni s hatni rá. Gondolkozz, egy kicsikét.
- Akkor te, te egy ... varázslószerűség vagy?
- Hogy én??? Hahaha, végül is, akár az is lehetnék, de az én esetemben teljesen másról van szó. Én egy vámpír vagyok.
- Na nézz hülyének?!! Ki hinné el ezt a baromságot?
- Ez az igazság. Nem hazudok.
- De, igen! Hazudsz! Sosem fogom ezt elhinni. Előbb hiszem el azt, hogy léteznek tündérek, mint a te létezésedet.
- Még hogy tündérek?? Miért mindig ezekkel jönnek elő, mintha ők lennének a világmindenség legédesebb teremtményei. Azok a legrosszabbak. Álszent kis teremtmények, de ha bennük hiszel, bennem miért nem? Hisz én itt állok előtted, élőnagyságban.
- Csak ... - karomat mellkasomhoz kulcsolom, fejemet oldalra fordítva tiltakozva duzzogok.
- Gyere ide hozzám ... kérlek, higgy nekem. Nézz a szemembe, úgy nézek ki, mint aki bántani akar? Csak egy kicsit bízz bennem, és adj nekem lehetőség arra, hogy bebizonyíthassam neked.
- ... ... - akaratlanul is karomat szétfonom, megindulok felé. Magam sem tudom, hogy miért, de hinni akarok szavaiban. Muszáj hinnem.
- Ügyes kislány. Most add a kezed, engedd meg nekem, hogy létedet vigyázzam.
- Nem tehet ... - muszáj lesz egyezségre jutnom vele, így ha majd nyílik rá lehetőség, elszökhetek. - ... mármint, nem tehetek mást, legyen, bízom benned. - kezemet nyújtom felé, ő pedig vadul magához ölel.
- Annyira boldog vagyok. Végre velem vagy.
- Igen ... veled ... - de vajon meddig tudom ezt megjátszani? Lesz elég erőm hozzá?
Chapter 5
Már elég hosszú ideje vele vagyok, körülbelül fél éve. Ez idő alatt nem bántott s úgy tűnik, nem is akar. Viszont állandóan velem van, de ha mégsem lenne, akkor mindig talál valakit, aki őrizzen. Ijesztő alakok, sosem látott lények. Így aztán nem tudok megszökni innen. Lehetetlen.
- Itt az ideje, hogy végre kimozdulj innen. Vedd ezt fel.
- Hova megyünk? Haza?
- Majd meglátod. Csodás élményben lesz részed.
- ... - eddig még sehova sem vitt el. Most, hogy vele megyek, valahogy megrémiszt. Fejemet tenném rá, hogy készül valamire. Nagyon nem tetszik ez nekem. Ilyen hirtelen úgy dönt, hogy menjünk? Gyanús.
Felveszem a ruhát amit adott, bár ha ilyet kell viselnem, csakis puccos helyre mehetünk. Több rétegű ruha. Alul fehér, mintás ruha, felette vörös selyemruha, ami oldalt ereszkedik le, s hátul uszályként végződik. Bár, ilyen ruhában csakis puccos helyre mehetünk. Maga a gondolat, hogy ez van rajtam, s hogy ő vele megyek valahova, megrémiszt. Tudom, hogy ok nélkül nem tesz semmit, erre már magam is rájöttem, hiszen ami eddig történt, az is az ő kis terve része, ő miatta vagyok itt, miatta nem tudok normális halandó életet élni. Helyette mi marad? ... az állandó félelem, hogy vajon mit akarhat valójában tőlem, hogy mik a tervei velem, s ha már megun, akkor velem mi lesz?? Akkor vajon a létem ott végleg véget ér, s én leszek a vacsora? Mindig ezeken jár az eszem, amióta csak idekerültem. Vajon meddig tartogat még itt? Kopogás ránt vissza a valóságba.
- Bejöhetek? Látom felvetted a ruhát, gyönyörűen áll rajtad, tökéletes. Pont az alkalomhoz illő.
- De, mégis hova megyünk?
- Nem megmondtam, hogy titok?
- De igen, sajnálom. - ahogy ránézek ebbe az öltönybe bújt vámpírra, nem is tudom, valahogy másképp látom őt. Nem mondanám meg róla, hogy szörnyeteg, annyira átlagosnak látszik, már amennyire átlagos lehet egy bársonybőrű, kék szemű, fekete hajú, félisten.
- Valami baj van?
- Nem .. nincsen. - elpirulva rohanok el előtte. Biztosan látta reakciómat, de nem tudok tenni ellene, túl átlagosan néz ki így.
- Akkor menjünk.
- De az ajtó arra van!
- Az erkélyen keresztül megyünk. Megmutatom neked, hogy milyen is az én éjszakai világom.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ...
- De igen, pontosan drága. Elmegyünk vadászni.
- Nem megyek! Utálom a sötétséget, s főleg az ijesztő dolgokat. - de erre ő már meg is ragadja karomat, szokásos módon már megint nem számít az, hogy bennem ezek a dolgok milyen érzéseket váltanak ki. Megint minden úgy lesz, ahogy Ő akarja.
- Nézz csak előre. A távolban hajladozó fenyők, az általad úgy szeretett tündérek varázsporai most a legmérgezőbbek. Lehet, hogy neked most én látszom itt a legveszedelmesebbnek, de hidd el, én a nyomukba sem érhetek az olyan lényeknek, mint a tündérek. Most van mód rá, hogy feltárjam neked e világ valódi arcát. Eddig álomvilágban éltél. Hallod? Hallod a csilingelő nimfák hangját? A vérfarkasok vad s eltökélt üvöltését? Az alfák hívó szavát, ahogy parancsolnak a falkának?
- Unn ... hallok valamit. Nem tisztán. S talán mintha engem hívna. Ez a szellő pont olyan, mint ... - súgtam halkan
- Mint azon az estén, mikor találkoztunk a hold fénye alatt.
- Akkor is úgy éreztem, hogy hozzám szólnak. Bár olyan halkan, hogy nem is értem. De ... én, érteni akarom.
- Akkor add a kezed. Megmutatom neked e világot s mire a nap feljön s a hold fényével összeölelkeznek, te is érteni fogod azokat a hangokat.
- ... ... - megéri kockáztatni. Igen, ő majd felnyitja vak szemeim előtt a valóság hófehér ajtaját. Ezért .. nyújtom oda kezemet s próbálok a legélethűbben mosolyogni. Valahogy különös ez az érzés, az, hogy ez a férfi, ki itt áll most mellettem, s kéz a kézben nézünk az ezüstös hold fényébe. Hirtelen szorosan magához ölel és együtt rohanunk a sűrű erdő félelmetes gyomrába. Sűrű fák között, indával benőtt hatalmas törzsű fák, míg csak a szem ellát, sötétségbe borul az egész erdő, hiába vakít a telihold. Hallom a szellő süvítését a fülem mellett, apró hangokat, melyek rólam fecsegnek, rólam beszélnek. Arról, hogy milyen volt régi életem, miket érzetem, hogy bántak velem mások. Olyan dolgokról suttognak, mik számomra se voltak eddig világosak. Ahogy ezen elmélkedem, hogy ők miként csacsognak rólam, csak ekkor válik világossá az, ami történt. Én, ki eddig csak haloványan érzékelte e megmagyarázhatatlan érzéseket, hangokat, amik, mintha csak a fejemben lettek volna, hisz csak én hallottam őket, most világosodott fel bennem az alvó szikra, most már értem őket. Minden egyes szavukat, még a leghalkabbakat is. Mióta csak beléptük e erdőbe, csak rólam beszélnek, az elmúlt időszak minden percéről. A szomorú napokat melyeket nekem kellett valahogy értelmessé tenni, egyedül, hiába is volt ő itt, míg csak elém nem állt, csak játszadozott velem. Ám, nem csak erről süvít a szél. Igazuk van. Tényleg így volt. Ha kételyek között is ringtam, ez a férfi mindig a közelemben volt, nem csak akkor, mikor még értelmetlen események sora történt velem, hanem amikor már itt voltam. Esténként, mikor a szökést tervezgettem, hallottam, ahogy belép a szobába s csendesen átsétál a szobán, egy darabig csak áll, majd az ágyam szélére leül. Megsimítja arcomat, betakar, megcsókolja homlokom, majd kisétál. Minden egyes este így tett, mintha tudta volna, hogy nem alszom, s fejemben vadabbnál vadabb szökési terveket szövögetek. Mielőtt még kiment volna a szobából mindig hosszasan időzött a nyitott ajtó kilincsét szorongatva. Tudta, igen tudta, hogy szökni akarok, s ez ellen biztosan tett és tenni is akart valamit.
Ám ezeket most nem én mondom, hanem az erdő szele ettől zajos. Hogy honnan jön ez a fülsiketítő lárma??? Magam sem tudom, csak azt, hogy értem, minden szavát. S vajon ő is hallja őket, s ha hallja, akkor minden apró kis gondolatomat, érzésemet feltárja előtte. Az nem lenne jó, akkor nekem annyi lenne, nem lenne rá több lehetőségem, hogy innen valamiképpen elillanjak.
Mindezalatt kezemet még mindig nem engedi el, csak szorítja, pont annyira, hogy mellőle eltűnni ne tudjak. Az erdőt kémlelem, s a sötét pacák között csapást keresek, menekülő utat. Ám hiába, túl sötét van, bármihez is, látni sem lehet, őt is csak azért látom, mert mellettem áll. Hirtelen megállunk, megtorpan, mintha várna valamit, egyszer csak kezemet elengedi. Túl ijesztő itt minden, és most ő is megriaszt.
- Miért álltunk meg? Valami baj van? - De egy ideig nem reagál a kérdésemre. Semmi reagálás nem érkezik felőle. Ám váratlanul előre lép egyet, s hátranéz felém.
- ... van egy kis elintéznivalóm. Maradj itt és ne mozdulj! Csak pár perc az egész. - hátra se nézve besétál a sűrű erdőbe s a homály magába olvasztja.
Itt állok egyedül az éjszakában. Félek s rettegek e rémisztő helyen, hol semmit se látni a sötétségtől. Vajon miért kell várnom? Tényleg ... miért is várok én? Hiszen most nincs itt, hogy itt tartson. Most van rá esély, hogy lelépjek innen, jó messzire. Lábaimban felgyullad a tűz, szívem őrült tempóban kezd kalimpálni, széjjelnézek, de bármerre is tekintek, egyforma a táj, egy a közös bennük, a sötétség. Az ellenkező irányba kezdek futni. Rohanok s bár nem látok semmit, csak az előttem akadályként összekulcsolt faágak vágódnak testemhez. Némelyik olyan erővel, hogy azt hittem mély sebeket hagy majd rajtam.
Ahogy rohanok, azon agyalok, vajon egyáltalán kilehet innen jutni valahogy?? Kétlem ... sűrű az erdő, nem látom merre is mehetnék, sehol sem látszik a fák lombkoronája felett a hold, s a fák törzsein túl se látni semmit. Nem állok meg, szemeimmel fürkészem a tájat halvány fényeket kutatva, de semmi. Itt még az erdő hangjai is egyre hangosabbak s suttogó hangjuk egyre csak erősödik, már fülsüketítő. Elárultak ... tudják, hogy pont szökni készülök. Ilyen nincs. Hallgassatok!! A végén még ő is meghallja. Az nagyon nem lenne jó, magam sem tudom, hogy akkor velem mi lenne, de csakis rossz, az biztos. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már a lüktetését se érzem, csak azt, hogy majd kiugrik a helyéről. Megrezzennek a bokrok mellettem, roppannak a faágak, repülnek a megriadt madarak. Fülsiketítő sikoltozásba borul az erdő, de nem én vagyok az. Érzem, itt vannak, körbevettek, látom az árnyvonalaikat, körülöttem cikáznak, hol mellettem, hol felettem. Megtorpanok, kiutat keresve fürkészem az árnyaka, hátha rájövök a ritmusukra. Nyilván ők is kiszúrták tervemet s egyre gyorsabban suhannak. Felettem az ágak egyre hangosabban reccsennek, tudom, valami közelít, valami erős, vad, s dühös lény. Hiába figyelem, nem látom mi lehet az. Megerősödik a szél s hátulról vág belém. Ó én, együgyű lény, tudom mi volt ez. Most tudatosult csak bennem, mi vár rám. Könnyes s remegő testtel meredek előre s még egy utolsó imát mormolva magamban válok szoborrá. Hátam mögött nagyot reccsen az avar. Könnyektől áztatott orcám hófehér lepelbe bújva riad fel.
Erős kezek ragadják meg karjaimat, majd kettétöri. Érzem sötét auráját, dühét, s hogy most reám nagyon haragos.
- Ugye felfogtad, hogy mit műveltél? Hogy azt kelljen látnom, hogy magamra hagytál. S hogy ezért most kellő büntetést fogsz kapni?!
- Én ... én csak ... - jaj nekem, ez a vámpír, mostan végez velem, életemet elveszi mert bizalmával kegyetlenül visszaéltem.
- Nem akartam ilyen drasztikus lépéseket tenni, de látom muszáj lesz. Ez a saját hülyeséged gyümölcse ... élvezd ki.
Lefogja karjaimat s fejemet oldalra fordítva szemfogait kegyetlenül belemélyeszti nyakamba. Szívja vérem, míg csak nem eszméletlenül nem rogyok össze. Érzem, ahogy testem elgyengül, lábaim élettelenné válnak az egyre homályosodó táj elcsendesülő zaja végső keresztet vetve reám. "Megérdemeltem", hallva e férfi dühős hangját, már tudom. Megérdemeltem, hisz ő tényleg nem akart bántani. Megakart védeni, mindentől. Ó, én balga.
Lassan s könnyektől áztatott szemekkel nézem a homályba burkolódzott tájat. A halk szívverésemet, mely még a lélegzetemnél is halkabban ver. Lassan megszűnik e test létezni. A kínoknak lassan vége. S hogy ezután mi történik? Valahogy már nem tud érdekelni.
Testem, megszűnt létezni, szívem dobogása egyszer csak megszűnt, fejemben végig futottak az életem apró kis filmkockái, s apró jelenetnél, mely homályos s távoli emlék, megállt a vetítés. Nem pörgött tovább a film, ennyi volt, vége van hát.
Csupán hal szavak cikáznak az éterben. Haloványak s mégis fájdalmasak.
- Annyira sajnálom, nem akartam ezt tenni veled, s főleg nem ily hirtelen s drasztikusan.
Hogy mennyi ideig feküdte így?? Fogalmam sincs, de mikor magamhoz tértem ágyamban feküdtem. Igen, ez az én ágyam, a takaróm, a polcom, a fotel, ahol hagytam az összes cuccomat, mielőtt elindultam a munkába. Akkor ez az egész csupán álom volt?? Lehetséges, de akkor most meg kellene nyugodnom, nem??? Valahogy még sem vagyok az, sőt inkább csalódott. Csalódott, mert ebből az álomból semmi sem volt igaz. Se a csodás hangok az erdőben, a fura csaj abban a szobában, és, és ő sem volt igaz, hát még sem létezik, csak az agyam kreálta őt.
Kikászálódok az ágyból, homályos lett minden előttem. Fókuszálni próbálok valamire, de nem megy. Minden túl gyorsan vibrál előttem. Ám ekkor valami különös történik velem. Kitisztul a látásom, minden sokkal de sokkal élesebb lett mint előtte. Látok minden kis apró fénypontot, porszemet, ahogy megcsillan a napfényben. Varázslatos. Szokatlan ez az érzés, s az is, hogy ennyire kipihent legyek, sosem szoktam az lenni. Már megint különös gondolatok kavarognak bennem. Mégis mi a fene történik velem?
- Felébredtél??! Örülök, hogy jól vagy. Aggódtam, hogy netán komolyabb bajod esett, miattam. Ugye jól vagy s nem fáj semmid?
- ... ... - Várjunk csak, mert ha ő itt van, és én is, akkor ez nem csak álom volt? Hiszen a szobámban vagyok ... , körbenézek, és tévedtem. Ez nem a szobám, nagyon nem az. Ez az ő birodalma, és engem félrevezetett a kábulatból felébredő testem.
- Értem. Szóval haragszol rám, s most duzzogsz. Érthető, de te is észrevehetnéd, hogy én mit érzek, hogy mit éreztem, mikor az erdőben hagytalak, s azt kellett észrevennem, hogy elszöksz. Még csak vissza sem néztél. Azt hittem, hogy ott maradsz és megvársz. Hiszen megkértelek. Reménykedtem benne, hogy az eddig együtt eltöltött idő jelentett valamit neked. Látom, tévedtem. Ez olyan kegyetlen, még tőled is.
- Még hogy kegyetlen?!! Pont te beszélsz?? Belegondoltál valaha is, hogy én min mentem keresztül, miattad? Teljesen megváltoztattad az életem! Egyik pillanatban még a munkába tartok, a következőben pedig egy csapat denevér támad meg. Elrabolsz s fogva tartasz. Egy hibbant nőszemély meg majdnem örökre tükörbe zárt. Végül, magadhoz láncolsz míg nem véremet veszed. És még én vagyok a kegyetlen? Különös a felfogásod, az már biztos.
- Igazad van. Tényleg kegyetlen amit tettem. Nem is keresek rá mentségeket. Annyira sajnálom. Viszont, én szeretlek téged s nem akarom, hogy bajod essen, hogy bárki bántson.
- Hát ... ezt elég érdekesen fejezed ki. Hiszen pont te vagy aki folyton bajba kever és bánt.
- Ez is igaz, nem is tagadom.
- Nem? Akkor azt is beláthatod, hogy én nem leszek a tiéd! Főleg nem ilyen aljas s kényszerítő módszerekkel. Előbb halok meg, minthogy veled legyek.
- Megértettem. Most már mindent értek. Nem tartalak vissza ... hazamehetsz.
- Tényleg???
- Igen, menj hát.
- ... . - nem reménykedtem benne, hogy ilyen könnyen elenged. Az elmúlt időszak talán legjobb híre.
Kisétálok a szobából, de még egyszer egy csókot nyomok a vámpír hideg arcára. Elindulok, le a lépcsőn ki a szobából, hogy végre elhagyhassam ezt a helyet. Ott van az ajtó előttem s a kilincs felé nyúlok. Lenyomom s lassan kattanva kinyílik. Erős napfény tőr be. Meleg s annyira jó érzés. Kiteszem az egyik lábam, de megtorpanok. Értelmetlen kérdések fogalmazódnak meg bennem. Pont úgy, mint mikor a lépcsőn jöttem le. Miért akarok én hazamenni? Hiszen ott nem vár senki sem. Vannak egyáltalán barátaim? ... Nem, nincsenek. Akkor, miért is akarok ennyire hazamenni? A szüleimmel nem tartom a kapcsolatot. Akkor hát miért? Csalódott vagyok, hogy el kell mennem?? Tényleg ennyire fáj, hogy el kell hagynom ezt a helyet és őt? Talán, egy kicsit. Talán az, hogy őt itt hagyom, egyedül, ebben a hatalmas s hideg helyen. Ez valahogy jobban foglalkoztat.
Hiába állok most itt féllábbal a szabadulás küszöbén, nem mozdul testem. Agyamon futnak át e gondolatok, a kusza és érthetetlen események emléke mik eddig történt. Én, egy egyszerű halandó, és ő, ki halhatatlan s pont engem szemelt ki, aki amúgy is már rég elveszett a maga kis világában, mely egyhangúságba fulladt. Erre megjelent e alak és felforgatta egész eddigi világomat. Ám, most mégis hezitálok, megtorpanok pedig arcomba vág a szabadság vad s felszabadító illata. Mégis, valamiért szeretnék visszatérni abba a szobába, ahol hagytam őt, háta mögé lopózni, kezemet vállára téve egy lágy mosollyal csupán annyit mondani, itt maradok veled. Akkor mégis mi tart vissza ettől, hisz akadály a halandó életemben nincs, jobban mondva nem volt akadály, hisz akkor nincs min agyalni. Tenni kell azt, mi szívem szerint helyes, nem törődni a helytelen lépések lehetőségén. Így hát, itt az ideje, hogy saját magamnak is bevalljam azt, mit eddig számtalanszor csak titkoltam és elzártam magamban. "Nem akarok elmenni. Vele akarok maradni."
Igen, ez volt az, mi folyton a kételyeket szülte bennem. A bizonytalanság összes morzsája eltűnt, nincs hát több kétely.
Lábamat visszahúzom a küszöbön, leteszem a másik mellé, fejemet felemelve nézek ki az ajtót miközben becsukóm az ajtót, már fordulok is a lépcsők irányába. Visszamegyek, abba az emeleti szobába ahol őt hagytam. Abban a sötét szobában, ahogy a teliholdat bámulja s kezével a karosszék fejtámlájára támaszkodik.
Csendben hallgatózom a szoba ajtaja előtt, néma csend, semmit se hallani. Halkan kinyitom az ajtót, belesek és őt ugyanúgy áll, ahogy hagytam. Kifele néz, s ujjai a fejtámaszon pihennek. Annyira festői ez a látvány. Egyáltalán, hogy képes ily nyugodtan álldogálni, annak ellenére, hogy eljöttem. Közelebb lépek hozzá. Nem tudom mit mondhatnék. E helyett inkább mellé lépek, kezemet a fotelon pihenő ujjaira helyezem. Megrezzen, felriad a kábulatából, s kezére pillant, majd tekintetével a kezemet követve egészen az arcomig.
- ... hát te? Miért vagy még itt?
- Magam sem tudom, de amikor kiléptem az ajtón, elfogott a bizonytalanság, szomorú voltam. Talán azért mert rám senki sem vár, s hogy te is maradtál egyedül.
- Ezért visszajöttél?
- Nem tudtam elmenni, s csak úgy itt hagyni téged. Igen, visszajöttem. Nem gond, ha veled maradok?
- Dehogy gond. Sőt, nagyon boldog vagyok. Nem hittem, hogy visszajössz, és hogy pont miattam. Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Maradjunk örökre így, csak te és én, és persze az örökkévalóság.
- Az örökkévalóságig.
