死者花びら （ししゃはなびら） - Halott rózsaszirmok

   Izzik a távoli naplemente, egybefonódnak a halovány remények. Lassan s nesztelenül álomra hajtja fejét a nappali világ. Éjszaka lesz, s tovatűnnek a nappali lények, csak mi, szörnyek maradunk ébren.
   Én magam is az lettem ... egy szívtelen szörny, hisz érzéseimet csak kihasználják, nem törődve gyenge lelkemmel. Mindenkinek csak addig kellek, míg hasznot látnak bennem, majd szívtelenül a semmibe vetnek. Nekem erre semmi szükségem. Potyogó könnyeim a fűbe hullanak, szemeim a csillagokat lesik, fürkészi-keresi azokat a rég eltűnt kívánságokat, a gyermekkort, mikor még minden oly bájos volt. Vidámság, a felhőtlen mindennapok ... most mi marad?? ... Kín ... Gyötrelem ... Keserűség ... Magány ... Élethiány. Nekem már csak ezek maradtak.

Változnak az idők, telnek a nappalok,
Szívembe hasítanak kegyetlen szavaid,
Mentségeket kerestél, szívtelenek voltak tetteid,
Azt hitted, hogy ez nekem nem fáj?
Hinni vélted, hogy neked megbocsátok?
Hogy szívem még úgy szeretni fog?
Álomvilágban élsz, nézz rám ... látod?
Így néz ki az, kinek szíve szeretve lángol??
Nem ... már nem szeret, már nem vár rád.
Érzelmeimet a szakadékba vetem le, együtt veled,
Már semmi sincsen, mi rád emlékeztetne,
Csupán egy gyerekes, s felelőtlen hibás lépésem,
Mit letagadok, be nem vallok, hisz te úgysem szerettél sosem,
Csak búfelejtő voltam, régi szerelmedet velem idegesítetted.
Ez nem szerelem, hanem kegyetlen cselekedet.
Még most is fájnak az emlékek,
A sötét s rideg szavak ... hát nem ismerlek,
Vöröslő könnyeim ... hát most elfeledlek,
Álmatlan éjszakák a holdfényes éjszakában ... hát sose érdeklődj felőlem.
Szívem lakatja örökre bezáródott előtted,
Nincsenek azok az üres szavak mik kinyitnák,
A lebújó nappal, te is köddé válsz,
Számomra eltűnsz, meghalsz,
S sosem fel nem támadsz.

ばら色霧 （ばらいろきり） - Rózsaszín köd

   Lehunyom szemeim, s mélyet lélegzek, s azt kérdezgetem magamtól ... hogy lehetek ennyire naiv, s hihetek mindent el. Hinni véltem, hogy e föld melyre létem életre jött, talán lesz valaki, ki szívemet melegséggel tölti el. Álmodtam lehetetlen álmokról ... hát ideje végre felébrednem, hisz mindez csak az elmém fantáziaterméke.
   Nincs senki ki szívemet valaha is életre keltheti, már vége ... örökre kővé dermedt, s benőtte a vadnövény, soha lángra nem gyúl. Elhalványul az utolsó szikra mi benne gyúlt, pislákol, parázslik, s fénye végleg kihuny.

   Oly sokszor hittem én,
   Mégis mindig tőrbe csal a vak remény.
   Vártam buzgón a sok szép mesét,
   Halni véltem azt mi csak képzelgés.
   Előttem a szivárványköd, s utánam a sötétség,
   Hisz végleg elnyel, nincs menekvés.
   Hiába küzdök, s tagadom e puszta létezést,
   S hiába döföd belém átkozó szavaid tüskéit,
   Hiába borulsz elém, én megbocsátani sosem tudnék.
   Most is fáj, úgy belém mar az a sok rossz emlék ...
   Hát mond, e sok rém mellett én hogyan létezhetnék?
   A fényben kínok nélkül járni-kelni hogyan tudnék?
   Lehunyom szemeim, s elzárkózok minden elől ... bár eltűnnék,
   A semmibe hulló emlékeim, lelkemet bár ne ne keserítenék.