Lehunyom szemeim, s mélyet lélegzek, s azt kérdezgetem magamtól ... hogy lehetek ennyire naiv, s hihetek mindent el. Hinni véltem, hogy e föld melyre létem életre jött, talán lesz valaki, ki szívemet melegséggel tölti el. Álmodtam lehetetlen álmokról ... hát ideje végre felébrednem, hisz mindez csak az elmém fantáziaterméke.
Nincs senki ki szívemet valaha is életre keltheti, már vége ... örökre kővé dermedt, s benőtte a vadnövény, soha lángra nem gyúl. Elhalványul az utolsó szikra mi benne gyúlt, pislákol, parázslik, s fénye végleg kihuny.
Oly sokszor hittem én,
Mégis mindig tőrbe csal a vak remény.
Vártam buzgón a sok szép mesét,
Halni véltem azt mi csak képzelgés.
Előttem a szivárványköd, s utánam a sötétség,
Hisz végleg elnyel, nincs menekvés.
Hiába küzdök, s tagadom e puszta létezést,
S hiába döföd belém átkozó szavaid tüskéit,
Hiába borulsz elém, én megbocsátani sosem tudnék.
Most is fáj, úgy belém mar az a sok rossz emlék ...
Hát mond, e sok rém mellett én hogyan létezhetnék?
A fényben kínok nélkül járni-kelni hogyan tudnék?
Lehunyom szemeim, s elzárkózok minden elől ... bár eltűnnék,
A semmibe hulló emlékeim, lelkemet bár ne ne keserítenék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése