Tavaszi múzsa dala

Ó, hát itt vagy végre tavasz tündére
a napfelkelte fényeivel jöttél el
Reménykedtem benne, hogy hamar itt leszel,
Mikor majd újra mosollyal üdvözölhetlek.

Pirkadatkor a homályos égre nézve vártalak
Ó te fenséges létnek halhatatlan múzsája,
Emlékszem a múltra, mikor csodálva néztelek
Láthatatlan csillámod szórtad a kietlen vidékre.

Most is mialatt a tavaszt figyelem,
Az éj dere lepi el testemet.

Vöröslő homály az mely most körülöttem játszik
Valósággá lesznek az én álmaim is?

Bontsd hát szárnyaidat te láthatatlan szilaj ló
Hisz most mi is szárnya kelünk,
Együtt a meleg levegőbe markolva,
Észrevétlenül, suhanunk ...

Hallom mikor az erdő felett elsuhanva,
Megrezzen az alvó erdő szelleme
Dúl-fúl, hogy álmából felkeltettük,
Hisz ő úgy aludt volna még.

Eggyé válva a hűvös tengeri széllel
Mialatt a semmiből ragadnak meg a mélység kezei,
A tenger népe reménykedik,
Talán most én is felébredek.

Harmatos fűben feküdve, üveges szemekkel
A tavaszi kék eget fürkészem ...
Várva azt a csodát, melyet sosem láthatok
Mely egyik napról a másikra hullik le ...

Hiszen most sem látom miként jött el
Hisz csak váratlanul jött s nem is kopogott.

Hát ilyen a tavasz,
A kis ravasz.

Mikor majd a végzet utolér...

Ez az új érzés, mely bennem életre kel
Benneteket már miért nem érdekel?
Bárhogy is legyen e test tudja már
Hogy szívem már nem várja a tavasz dalát
Mielőtt még végleg eltűnne minden, tudni szeretném
E lét vajon miért béklyóz még?

Szerettem ... az ég alatt a semmibe merülni
Szerettem ... a megnyugtató csendbe lehelni.

Egyedül ... egyedül voltam,
Hisz csak sértő szavaitokat hallottam.
Mindig csak azt mondjátok, hogy reménytelen vagyok,
Mialatt ti is a pusztítás angyalai vagytok.
Megígértem magamnak, hogy sosem nyitom ki szívem
Még ha nem is szeret majd semmiképp.

Könnyező lelkem szemei az égre szegeződnek,
Mialatt törékeny szívem égő nyilak által sebeződik.
Észre sem vetted,hogy könnyes szemeim már nem néznek,
Hiszen már régóta sosem vagy mellettem.
Lelkemben megbújó bizonytalanság apró homokszemcséi
Ezek, melyek időről-időre felsebzik szívem sebeit.

Szerettelek titeket ... minden lélegzetemmel
Az idő felgyorsulva elröppen, oly elfelejthetetlenül.

Emlékszem még azokra az időkre, mikor azt mondtad
   nekem "Boldog vagyok" őszinte mosollyal
Miért felejtetted el azokat a szép napfényes pillanatokat?
Miért alakult így végül az életünk?
Mikor majd visszaemlékszel erre, kérlek mondd
   "szerettelek, s sosem feledlek, s mosolyogj őszinte az emlékeimre.

Még akkor is, ha ezek az idők már reménytelenek, sose feledd hát!

A lányod, ki bánatát e sorokba átkozza el,
Találkozok majd a valótlan mindenséggel
Egyedül fogom meglátni azt,
Ami már megváltoztathatatlan.
Most is .... a tenyeredet nézem ...
Ez már nem fog másképp lenni.

A sértő szavakat a fejemhez vágod,
Azt hiszed, hogy ez lesz majd az "Végre észhez tér e bolond leányzó", ma még.

Búcsúzom, szerettem a mosolyod,
Eltűnök hát, belőlem már nincs semmi hasznod
Láttam, mikor búcsút intettem, csak magadért aggódtál, nem értem
Tegnap is pont így hunytad le szemed,
Mi ketten álmodtunk álmokat, de azok már rég elvesztek.

Mégis boldog mosoly ült arcodra, hogy végre a magam útjára léptem.
Nem számít már, hogy mennyire fáj,
E lélek sose szeret már,
Fátyollal takarom a vörösre sírt szemeim árnyát
S hogy mi lesz majd ... már nem bánt.
Már nincs jogom bármit is mondani.
Láttam s hallottam amit rólam gondoltál,
Hát ne aggódj ... itt többé nincs maradásom.

Viszlát hát ... tegnap este csendben örökre elmentem.
Az ablakon kinézve a deres fákra
Már sosem látom újra e kietlen tájat
Hiszen ide már vissza nem juthatom ...
Nem látom a közelgő jövő árnyát ...

Hát örüljetek ... már nem vagyok teher néktek
Csendben ... csöndesen ér véget e éj ...
A puszta kezemmel ragadom meg a csillagos pusztulás kezét ...