Lelkem keresése

Lehunyom szemem, emlékeimbe temetkezve figyelek,
Hallgatom morajló hullámait lelkemnek,
Tombol, harcol eme élet ellen,
Hiszen ez ... ez nem az ő élete.

Álmokkal küzdve, dacol ősi erőkkel, nem enged,
Láncok mik béklyóba kötve nem ereszt,
Sebeket ejtve, vére hullik az ürességbe,
Innen nincs menekvés, elemészt a keserűség.

Midőn majd rabságából szabadulván repül fellegekbe,
Szárnyai hasítják tomboló ég gomolygó végtelenségét,
Fel, egyre magasabbra, hol vad erők nem lelhetik meg,
Hol csak Ő van, a csillagos űr s a Hold fénye.

Már nincs ki bántsa, égő lándzsákat szívébe döfje,
Nincs, ki lelkét megtörvén őt a halálba kergesse,
Már nincs, ki e lelket többé megkeserítse,
Itt ér véget minden, mi e lelket örök átokra ítéltesse.

Végre itt van mire e lélek vágyott oly réges-régen,
Hisz ez az örök nyugalom s megbékélés szigete,
Itt hol nincsenek sötét árnyak, hátba támadó gonosz lelkek,
Most itt ér véget minden, megnyugvó lelkem nem vágyik már semmire.

EXILE - Last Christmas japanese lyrics

Romaji

Last Christmas ima wa mada omoide ni nante deki nai yo 
Demo ai wa mou koko ni wa inai this year 
Last Christmas futari nara negai wa kanau to shinjiteta 
Mada koerarenai kimi wa imademo special 
Oh... oh, my baby 

Deatte kidzuita yo hontou wa boku mo sabishi gari ya da to 
Nee kimi wa oboe teru kai ? futari de kawashita hajimete no kisu 
(Happy Christmas) 
Omoeba boku wa kimi ni wa tabun omosugita yo ne 
Wakatta furi no tsuyogari harisakesou na My beating heart 

Last Christmas ima wa mada omoide ni nante dekinai yo 
Demo ai wa mou koko ni wa inai this year 
Last christmas futari nara negai wa kanau to shinjiteta 
Mada koerarenai kimi wa imademo special 
Oh... oh, my baby 

Kanashimi mo setsuna sa mo bokutachi ga ikiteru akashi 
Ushinatte mite hajimete shitta taisetsu na mono taisetsu na hito 
Mou ano koro ni wa modorenai kimi no hohoemi wa modoranai ( Show me your smile ) 
Ooh ooh... kono mune wa itami wo oboeteru

Last Christmas ima wa mada omoide ni nante dekinai yo 
Demo ai wa mou koko ni wa inai this year 
Last christmas futari nara negai wa kanau to shinjiteta 
Mada koerarenai kimi wa imademo special 

Emlék

A Nap majd Éjszakába hanyatlik,
Eltűnik vakító fénye végleg.
Éjszaka lesz, nem csak ma, mindörökké,
Nincs több álom, nem lesz több küzdelem.
Egy nap majd lehanyatlik a Nap,
Fénye kialszik, nem áraszt többé melegséget,
Kihuny fénye, ereje odavész, nincs többé küzdés.
Lassan s Csendben Én is eltűnök egyszer.
Nem lesz ki Emlékezzék reám,
Nem lesznek hős tetteim vagy rólam apró emlékek,
Világban hagyott lábnyomaim, elfeledik majd.
Én csak Én leszek s semmi több, sőt már Én se leszek.

A Nap hazugsága

S lám, hát itt van újra, Ő
Dacolva mindennel, harcol még Velem is.
Éjszakai homályban Ő is csak tapogat,
Nem égetheti LELKEM darabkáit.
Éjszakai Hold, te mond meg Nekik,
Mit rejt a Nap fénye s Hold sugara mit fed fel.
Ködbe burkolódzott éj, ne menj, maradj itt, Velem.

Ez a hely, mi mostan menedék Nekem.
Éjszaka látom csak a valót,
Köd megbénítja Napfény bűnös átkát,
Felfedi a titkot, s felfed Titeket is.

Szemeim lecsukódva, dermed karmazsin VÉREM,
Kezeim testemmel hull az avar rejtekébe,
Eltűnik mi eddig titok volt, csak kezem reszket,
Kinyitom szemem, Hold sugara ragyog.
Most elmúlik mi eddig volt, nincs tovább.

Felállok, vissza nem fordulok, hátra nem lépek,
Indulok, az idő, most megállt, CSONTOM avarban hever,
Itt hagyom, ez már nem Én vagyok, porladjon hát szét,
Midőn e földből vétettem, hát Testem s Múltam váljék ismét eggyé vele.

Nap átkos fénye, éget, mérgez s nem enged.
Nem engedi emlékeimet, széthullok.
Révedek feneketlen szakadékba, szélén Trónolok,
Elnyel a Napfény, korbácsol múltam égető Lángja.
Emésztő tüze, mi Testem formálója, hamuvá mállaszt.

Végítélet, tetteid sose feledem, égeti LELKEM,
Hamueső hullik, perszelő Napsugár kárhozott fénye,
Ez az a utolsó álom, e végső szó szalad ki számból,
Lépteim jelzik, egykoron Létem mivoltát,
Lépteim s az idő Múlása . . .

         A Nap végső szava Felém,
             A Hold nem bújtat Titeket többé,
                 Lépteim valósak, hát igaz volt,
                       Suttogásom, hát ez LÉTEM Örök FÉNYE.

Ida Redig - Shout lyrics

There's an earthquake coming out deep inside of me
Makes me shiver and ******* shaking in my knees
It doesn't matter what it is you say, is you say, is you say
It doesn't matter what it is you say, is you say, is you say

I'm gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody

Gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody like you!

Shout it out! /x16

There's a fire in the night coming burn with me
We can take it to the top on an ecstasy
I can make all the shot gun, shot gun
In the end you are the only one, only one

I'm gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody

Gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody like you!

Shout it out! /x16

I'm gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody

Gonna shout from the top of my lungs now!
'Cause I need someone like you 
I need somebody, somebody like you!

Shout it out! /x16

Örökkévalóságig tartó szerelem Part II.

Chapter 4

   Rettegek, félek e lánytól, ki nemrég még én voltam a tükör másik felében. Most engem üldöz  s életemre tőr, elakar tüntetni innen, örökre. 

   Hallom, ahogy a tükörben fut felettem, nevet s boldog kacajok közepette pördül, ugrándozik. Ijesztő. 

- Fuss kislány, mert elkaplak. Hahaha

- ... - messze van, a tükörben ... nem bánthat ... 

- Azt csak hiszed. Most tényleg azt hiszed, hogy előlem futsz? Komolyan ezt hiszed? Milyen ironikus ... még csak észre sem vetted. Meg sem érdemelted ezt a testet, szánalmas emberi lény. - A lány kecsesen megáll, felfelé néz, mintha vigyorogna. Igen, ijesztő mosoly ül arcára, ahogy ránézek. 

- Miért látom így az arcát? Azt a gúnyos mosolyt? Miért nézek így rá? S miért vagyok ebben a ruhában? Ez az ő ruhája, s ő hullámos fürtjei. Mi a fészkes fene folyik itt?? Hogy ... hogyan lehetséges ez? 

- Jajjj, már fáj a fejem tőled. Mindent úgy kell elmagyarázni neked? Egyszerű ... helyet cseréltünk, mikor a szemeimbe néztél. Íme, ez az én világom, jobban mondva, most már a te világod és börtönöd. Ez a test is most már az enyém. Nem tudod visszavenni. 

- Ho ... gya ... n ... - Csak ennyit tudtam kipréselni remegő ajkaimból. Ez nem lehet valóságos. Nem létezhet ilyen. Látom ott, azt a lányt, aki most a testemet uralja, aki most szabadon járkálhat. Mi lesz most velem? Ebben a világban rekedtem??? Meddig?? Lehet, hogy örökre???
- Bizony, buta kislány, Örökre, és az örökre, tudod nagyon hosszú idő. Hahaha

- Nem ... nem lehet. Eressz el, most azonnal! Kegyetlen vagy. Hisz mi egyek vagyunk, te és ...

- Még hogy én kegyetlen? És egyek lennénk?? Pfuhh ... Tévedsz kis anyám. Mi sosem voltunk egyek. 

- ... Hogy érted, hogy sosem? - A lány ruhája más lett, sötét és ijesztő. Szőke haja vörössé színeződött, s ahogy felém fordult azzal a gyilkoló tekintetével. Igen, ő tényleg nem én. Ez az egész csak hallucináció volt, egy jól kitervelt csapda, amibe a naiv kis bárány szófogadóan belesétált. Csakis az én hibám, most aztán nyakig benne vagyok. Ebben a különös világ fogságában. Teljesen egyedül. Míg ő szabadon elsétálhat. Hát ennyi. Ennyi volt. Összerogyok, sírok, mert már más nem maradt számomra, csak ez. Könnyeket hullajtva figyelem, ahogy lassan eltávolodik. Kiabálom utána, de ő csak nevet, rajtam nevet. 

   Valamiért a nevetése megakad. Odapillantok, s alig hiszek a szememnek. Ő van itt. Itt??? Mit keres ő itt? 

- Elég legyen! Fejezd be Martiana! Most azonnal, különben éktelen haragra gerjedek, és tudod, engem jobb nem úgy látni. Engedd el szépen!

- Ugyan, miért tenném? Nem érdemli meg, hiszen csak egy szánalmas halandó, nem fog tudni életben maradni. 

- Azt, majd én döntöm el. Nem te vagy itt az úr, hanem én. 

- Értettem, mester. Megértettem. 

   Elkapom pillantását ennek az alaknak, rám mosolyog, mint aki pont ezt tervezte az elejétől fogva, mintha tényleg csak egy bábú lettem volna, kit úgy ráncigál, ahogy ő szeretné. Még most sem tudok kiigazodni rajta. Egyszer kedves, aztán elrabol, majdnem örökre eltűntem, erre megment. Nem értem. De ő az aki folyton követett, minden lehetséges eszközt latba vetett, aztán idehozott, hol életemre törtek, s játékeszköz voltam e lény számára. Dühös s vérben forgó szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy lehetséges-e, de karomat felé tartva nyúlok a tükör másik oldalából őfelé, elrugaszkodok a talajtól, egyenesen felé, ebből a tükör világból. Érzem, ahogy lassan átjutok a tükrön s haragom csak fokozódik, ahogy egyre jobban közelítek felé, bár ő nem mozdul, csak ott áll, és vár. Karom lassan eléri őt, s remegő kezeim ráfonódnak vékony nyakára. Ujjaim egyre csak szorítják, egyre erősebben, annyira, hogy már az én kezem is zsibbadni kezd. Ő még erre se reagál semmit, még levegő után sem kapkod, de ez engem nem zökkent ki a tervemből.
- Nem én voltam ... szólt oda Martiana a kezeim között tartott férfihoz.
- Tudom, ez ő volt. Ő saját maga törte át a tükröt. Hát nem bámulatos? Ugye, megmondtam Martiana??!! Remélem, most már érted a döntésemet.
- Igen, mester. Soha többé nem kételkedek szavaiban, és nem csinálok ilyet. Alázatos szolgája leszek.
- ... - miről beszélgetnek ezek, csak szavakat kapok el, agyam túl dühös, hogy felfogja beszédüket. Lassacskán kezeim engednek a szorításból. Fejét lassan felém fordítja, szemiben a már ismert csábító pillantások. Meglepődve s ijedten veszem el kezeim torkáról, de ő megragadja őket, s kézen csókol, majd megnyalja. Jéghideg ajkai ledermesztenek. Megragadja kábult testem, s felránt a talajról. Annyira gyors volt, hogy még pislogni se volt időm, nemhogy ellenkezni. Magához ölel, de én csak remegek, mint egy gyámoltalan őzgida. Ő is észreveszi s felvesz karjaiba.
- Nos, Martiana, helyesen döntöttél, bár nehogy azt hidd, hogy ezzel minden elvan felejtve. Megkapod még a méltó büntetésed alattomos cselekedeteidért.
- Értettem, mester. Kérem rendelkezzen felettem.
   E fiú karjaiban távozom e hátborzongató világból. Most meg kellene nyugodnom, hisz élek, nem lettem örök rabmadár, de a tudat, hogy mindez talán az ő műve, az ő kis marionett bábúja vagyok.
- Tudod, soha többé nem futhatsz el előlem. Azt nem hagyom. Ebben a világban, ebben az életben te engedelmeskedni fogsz nekem. A sors minket egymásnak rendelt.
- hmmm ... - még kérdezni sem érkezek, mert ő közel hajol hozzám, s ujjaival az államhoz érve súg a fülembe.
- ... s ha meg is tennéd, megkereslek a azt te fogod megbánni. Hiszen, ha el is bújsz a kis életedben, én utánad megyek, ha a föld másik felébe is mész, én ott is megtalállak, még ha egy másik galaxisba is próbálnál meg elszökni, én ott fogok rád várni, mikor megérkezel. Te az enyém vagy. Mindig, s mindörökké. Te és én, örökké együtt leszünk.
- Egyáltalán ki vagy te? S mit akarsz tőle, és miért kényszerítesz bele ilyen dologba?
- Martianának egy valamiben igaza volt. Nagyon vak vagy. Hogy nem vetted észre? A váratlan feltűnéseim, a különös történések és furcsánál furcsább események ... hogy képes vagyok az elmédbe látni s hatni rá. Gondolkozz, egy kicsikét.
- Akkor te, te egy ... varázslószerűség vagy?
- Hogy én??? Hahaha, végül is, akár az is lehetnék, de az én esetemben teljesen másról van szó. Én egy vámpír vagyok.
- Na nézz hülyének?!! Ki hinné el ezt a baromságot?
- Ez az igazság. Nem hazudok.
- De, igen! Hazudsz! Sosem fogom ezt elhinni. Előbb hiszem el azt, hogy léteznek tündérek, mint a te létezésedet.
- Még hogy tündérek?? Miért mindig ezekkel jönnek elő, mintha ők lennének a világmindenség legédesebb teremtményei. Azok a legrosszabbak. Álszent kis teremtmények, de ha bennük hiszel, bennem miért nem? Hisz én itt állok előtted, élőnagyságban.
- Csak ... - karomat mellkasomhoz kulcsolom, fejemet oldalra fordítva tiltakozva duzzogok.
- Gyere ide hozzám ... kérlek, higgy nekem. Nézz a szemembe, úgy nézek ki, mint aki bántani akar? Csak egy kicsit bízz bennem, és adj nekem lehetőség arra, hogy bebizonyíthassam neked.
- ... ... - akaratlanul is karomat szétfonom, megindulok felé. Magam sem tudom, hogy miért, de hinni akarok szavaiban. Muszáj hinnem.
- Ügyes kislány. Most add a kezed, engedd meg nekem, hogy létedet vigyázzam.
- Nem tehet ... - muszáj lesz egyezségre jutnom vele, így ha majd nyílik rá lehetőség, elszökhetek.  - ... mármint, nem tehetek mást, legyen, bízom benned. - kezemet nyújtom felé, ő pedig vadul magához ölel.
- Annyira boldog vagyok. Végre velem vagy.
- Igen ... veled ... - de vajon meddig tudom ezt megjátszani? Lesz elég erőm hozzá?

Chapter 5

   Már elég hosszú ideje vele vagyok, körülbelül fél éve. Ez idő alatt nem bántott s úgy tűnik, nem is akar. Viszont állandóan velem van, de ha mégsem lenne, akkor mindig talál valakit, aki őrizzen. Ijesztő alakok, sosem látott lények. Így aztán nem tudok megszökni innen. Lehetetlen. 

- Itt az ideje, hogy végre kimozdulj innen. Vedd ezt fel. 

- Hova megyünk? Haza? 

- Majd meglátod. Csodás élményben lesz részed. 

- ... - eddig még sehova sem vitt el. Most, hogy vele megyek, valahogy megrémiszt. Fejemet tenném rá, hogy készül valamire. Nagyon nem tetszik ez nekem. Ilyen hirtelen úgy dönt, hogy menjünk? Gyanús.
Felveszem a ruhát amit adott, bár ha ilyet kell viselnem, csakis puccos helyre mehetünk. Több rétegű ruha. Alul fehér, mintás ruha, felette vörös selyemruha, ami oldalt ereszkedik le, s hátul uszályként végződik. Bár, ilyen ruhában csakis puccos helyre mehetünk. Maga a gondolat, hogy ez van rajtam, s hogy ő vele megyek valahova, megrémiszt. Tudom, hogy ok nélkül nem tesz semmit, erre már magam is rájöttem, hiszen ami eddig történt, az is az ő kis terve része, ő miatta vagyok itt, miatta nem tudok normális halandó életet élni. Helyette mi marad? ... az állandó félelem, hogy vajon mit akarhat valójában tőlem, hogy mik a tervei velem, s ha már megun, akkor velem mi lesz?? Akkor vajon a létem ott végleg véget ér, s én leszek a vacsora? Mindig ezeken jár az eszem, amióta csak idekerültem. Vajon meddig tartogat még itt? Kopogás ránt vissza a valóságba.
- Bejöhetek? Látom felvetted a ruhát, gyönyörűen áll rajtad, tökéletes. Pont az alkalomhoz illő.
- De, mégis hova megyünk?
- Nem megmondtam, hogy titok?
- De igen, sajnálom. - ahogy ránézek ebbe az öltönybe bújt vámpírra, nem is tudom, valahogy másképp látom őt. Nem mondanám meg róla, hogy szörnyeteg, annyira átlagosnak látszik, már amennyire átlagos lehet egy bársonybőrű, kék szemű, fekete hajú, félisten.
- Valami baj van?
- Nem .. nincsen. - elpirulva rohanok el előtte. Biztosan látta reakciómat, de nem tudok tenni ellene, túl átlagosan néz ki így.
- Akkor menjünk.
- De az ajtó arra van!
- Az erkélyen keresztül megyünk. Megmutatom neked, hogy milyen is az én éjszakai világom.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ...
- De igen, pontosan drága. Elmegyünk vadászni.
- Nem megyek! Utálom a sötétséget, s főleg az ijesztő dolgokat. - de erre ő már meg is ragadja karomat, szokásos módon már megint nem számít az, hogy bennem ezek a dolgok milyen érzéseket váltanak ki. Megint minden úgy lesz, ahogy Ő akarja.
- Nézz csak előre. A távolban hajladozó fenyők, az általad úgy szeretett tündérek varázsporai most a legmérgezőbbek. Lehet, hogy neked most én látszom itt a legveszedelmesebbnek, de hidd el, én a nyomukba sem érhetek az olyan lényeknek, mint a tündérek. Most van mód rá, hogy feltárjam neked e világ valódi arcát. Eddig álomvilágban éltél. Hallod? Hallod a csilingelő nimfák hangját? A vérfarkasok vad s eltökélt üvöltését? Az alfák hívó szavát, ahogy parancsolnak a falkának?
- Unn ... hallok valamit. Nem tisztán. S talán mintha engem hívna. Ez a szellő pont olyan, mint ... - súgtam halkan
- Mint azon az estén, mikor találkoztunk a hold fénye alatt.
- Akkor is úgy éreztem, hogy hozzám szólnak. Bár olyan halkan, hogy nem is értem. De ... én, érteni akarom.
- Akkor add a kezed. Megmutatom neked e világot s mire a nap feljön s a hold fényével összeölelkeznek, te is érteni fogod azokat a hangokat.
- ... ... - megéri kockáztatni. Igen, ő majd felnyitja vak szemeim előtt a valóság hófehér ajtaját. Ezért .. nyújtom oda kezemet s próbálok a legélethűbben mosolyogni. Valahogy különös ez az érzés, az, hogy ez a férfi, ki itt áll most mellettem, s kéz a kézben nézünk az ezüstös hold fényébe. Hirtelen szorosan magához ölel és együtt rohanunk a sűrű erdő félelmetes gyomrába. Sűrű fák között, indával benőtt hatalmas törzsű fák,  míg csak a szem ellát, sötétségbe borul az egész erdő, hiába vakít a telihold. Hallom a szellő süvítését a fülem mellett, apró hangokat, melyek rólam fecsegnek, rólam beszélnek. Arról, hogy milyen volt régi életem, miket érzetem, hogy bántak velem mások. Olyan dolgokról suttognak, mik számomra se voltak eddig világosak. Ahogy ezen elmélkedem, hogy ők miként csacsognak rólam, csak ekkor válik világossá az, ami történt. Én, ki eddig csak haloványan érzékelte e megmagyarázhatatlan érzéseket, hangokat, amik, mintha csak a fejemben lettek volna, hisz csak én hallottam őket, most világosodott fel bennem az alvó szikra, most már értem őket. Minden egyes szavukat, még a leghalkabbakat is. Mióta csak beléptük e erdőbe, csak rólam beszélnek, az elmúlt időszak minden percéről. A szomorú napokat melyeket nekem kellett valahogy értelmessé tenni, egyedül, hiába is volt ő itt, míg csak elém nem állt, csak játszadozott velem. Ám, nem csak erről süvít a szél. Igazuk van. Tényleg így volt. Ha kételyek között is ringtam, ez a férfi mindig a közelemben volt, nem csak akkor, mikor még értelmetlen események sora történt velem, hanem amikor már itt voltam. Esténként, mikor a szökést tervezgettem, hallottam, ahogy belép a szobába s csendesen átsétál a szobán, egy darabig csak áll, majd az ágyam szélére leül. Megsimítja arcomat, betakar, megcsókolja homlokom, majd kisétál. Minden egyes este így tett, mintha tudta volna, hogy nem alszom, s fejemben vadabbnál vadabb szökési terveket szövögetek. Mielőtt még kiment volna a szobából mindig hosszasan időzött a nyitott ajtó kilincsét szorongatva. Tudta, igen tudta, hogy szökni akarok, s ez ellen biztosan tett és tenni is akart valamit.
   Ám ezeket most nem én mondom, hanem az erdő szele ettől zajos. Hogy honnan jön ez a fülsiketítő lárma??? Magam sem tudom, csak azt, hogy értem, minden szavát. S vajon ő is hallja őket, s ha hallja, akkor minden apró kis gondolatomat, érzésemet feltárja előtte. Az nem lenne jó, akkor nekem annyi lenne, nem lenne rá több lehetőségem, hogy innen valamiképpen elillanjak.
   Mindezalatt kezemet még mindig nem engedi el, csak szorítja, pont annyira, hogy mellőle eltűnni ne tudjak. Az erdőt kémlelem, s a sötét pacák között csapást keresek, menekülő utat. Ám hiába, túl sötét van, bármihez is, látni sem lehet, őt is csak azért látom, mert mellettem áll. Hirtelen megállunk, megtorpan, mintha várna valamit, egyszer csak kezemet elengedi. Túl ijesztő itt minden, és most ő is megriaszt.
- Miért álltunk meg? Valami baj van? - De egy ideig nem reagál a kérdésemre. Semmi reagálás nem érkezik felőle. Ám váratlanul előre lép egyet, s hátranéz felém.
- ... van egy kis elintéznivalóm. Maradj itt és ne mozdulj! Csak pár perc az egész. - hátra se nézve besétál a sűrű erdőbe s a homály magába olvasztja.
   Itt állok egyedül az éjszakában. Félek s rettegek e rémisztő helyen, hol semmit se látni a sötétségtől. Vajon miért kell várnom? Tényleg ... miért is várok én? Hiszen most nincs itt, hogy itt tartson. Most van rá esély, hogy lelépjek innen, jó messzire. Lábaimban felgyullad a tűz, szívem őrült tempóban kezd kalimpálni, széjjelnézek, de bármerre is tekintek, egyforma a táj, egy a közös bennük, a sötétség. Az ellenkező irányba kezdek futni. Rohanok s bár nem látok semmit, csak az előttem akadályként összekulcsolt faágak vágódnak testemhez. Némelyik olyan erővel, hogy azt hittem mély sebeket hagy majd rajtam.
   Ahogy rohanok, azon agyalok, vajon egyáltalán kilehet innen jutni valahogy?? Kétlem ... sűrű az erdő, nem látom merre is mehetnék, sehol sem látszik a fák lombkoronája felett a hold, s a fák törzsein túl se látni semmit. Nem állok meg, szemeimmel fürkészem a tájat halvány fényeket kutatva, de semmi. Itt még az erdő hangjai is egyre hangosabbak s suttogó hangjuk egyre csak erősödik, már fülsüketítő. Elárultak ... tudják, hogy pont szökni készülök. Ilyen nincs. Hallgassatok!! A végén még ő is meghallja. Az nagyon nem lenne jó, magam sem tudom, hogy akkor velem mi lenne, de csakis rossz, az biztos. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már a lüktetését se érzem, csak azt, hogy majd kiugrik a helyéről. Megrezzennek a bokrok mellettem, roppannak a faágak, repülnek a megriadt madarak. Fülsiketítő sikoltozásba borul az erdő, de nem én vagyok az. Érzem, itt vannak, körbevettek, látom az árnyvonalaikat, körülöttem cikáznak, hol mellettem, hol felettem. Megtorpanok, kiutat keresve fürkészem az árnyaka, hátha rájövök a ritmusukra. Nyilván ők is kiszúrták tervemet s egyre gyorsabban suhannak. Felettem az ágak egyre hangosabban reccsennek, tudom, valami közelít, valami erős, vad, s dühös lény. Hiába figyelem, nem látom mi lehet az. Megerősödik a szél s hátulról vág belém. Ó én, együgyű lény, tudom mi volt ez. Most tudatosult csak bennem, mi vár rám. Könnyes s remegő testtel meredek előre s még egy utolsó imát mormolva magamban válok szoborrá. Hátam mögött nagyot reccsen az avar. Könnyektől áztatott orcám hófehér lepelbe bújva riad fel.
   Erős kezek ragadják meg karjaimat, majd kettétöri. Érzem sötét auráját, dühét, s hogy most reám nagyon haragos.
- Ugye felfogtad, hogy mit műveltél? Hogy azt kelljen látnom, hogy magamra hagytál. S hogy ezért most kellő büntetést fogsz kapni?!
- Én ... én csak ... - jaj nekem, ez a vámpír, mostan végez velem, életemet elveszi  mert bizalmával kegyetlenül visszaéltem.
- Nem akartam ilyen drasztikus lépéseket tenni, de látom muszáj lesz. Ez a saját hülyeséged gyümölcse ... élvezd ki.
   Lefogja karjaimat s fejemet oldalra fordítva szemfogait kegyetlenül belemélyeszti nyakamba. Szívja vérem, míg csak nem eszméletlenül nem rogyok össze. Érzem, ahogy testem elgyengül, lábaim élettelenné válnak az egyre homályosodó táj elcsendesülő zaja végső keresztet vetve reám. "Megérdemeltem", hallva e férfi dühős hangját, már tudom. Megérdemeltem, hisz ő tényleg nem akart bántani. Megakart védeni, mindentől. Ó, én balga.
   Lassan s könnyektől áztatott szemekkel nézem a homályba burkolódzott tájat. A halk szívverésemet, mely még a lélegzetemnél is halkabban ver. Lassan megszűnik e test létezni. A kínoknak lassan vége. S hogy ezután mi történik? Valahogy már nem tud érdekelni.
   Testem, megszűnt létezni, szívem dobogása egyszer csak megszűnt, fejemben végig futottak az életem apró kis filmkockái, s apró jelenetnél, mely homályos s távoli emlék, megállt a vetítés. Nem pörgött tovább a film, ennyi volt, vége van hát.
  Csupán hal szavak cikáznak az éterben. Haloványak s mégis fájdalmasak.
- Annyira sajnálom, nem akartam ezt tenni veled, s főleg nem ily hirtelen s drasztikusan.
   Hogy mennyi ideig feküdte így?? Fogalmam sincs, de mikor magamhoz tértem ágyamban feküdtem. Igen, ez az én ágyam, a takaróm, a polcom, a fotel, ahol hagytam az összes cuccomat, mielőtt elindultam a munkába. Akkor ez az egész csupán álom volt?? Lehetséges, de akkor most meg kellene nyugodnom, nem??? Valahogy még sem vagyok az, sőt inkább csalódott. Csalódott, mert ebből az álomból semmi sem volt igaz. Se a csodás hangok az erdőben, a fura csaj abban a szobában, és, és ő sem volt igaz, hát még sem létezik, csak az agyam kreálta őt.
   Kikászálódok az ágyból, homályos lett minden előttem. Fókuszálni próbálok valamire, de nem megy. Minden túl gyorsan vibrál előttem. Ám ekkor valami különös történik velem. Kitisztul a látásom, minden sokkal de sokkal élesebb lett mint előtte. Látok minden kis apró fénypontot, porszemet, ahogy megcsillan a napfényben. Varázslatos. Szokatlan ez az érzés, s az is, hogy ennyire kipihent legyek, sosem szoktam az lenni. Már megint különös gondolatok kavarognak bennem. Mégis mi a fene történik velem?
- Felébredtél??! Örülök, hogy jól vagy. Aggódtam, hogy netán komolyabb bajod esett, miattam. Ugye jól vagy s nem fáj semmid?
- ... ... - Várjunk csak, mert ha ő itt van, és én is, akkor ez nem csak álom volt? Hiszen a szobámban vagyok ... , körbenézek, és tévedtem. Ez nem a szobám, nagyon nem az. Ez az ő birodalma, és engem félrevezetett a kábulatból felébredő testem.
- Értem. Szóval haragszol rám, s most duzzogsz. Érthető, de te is észrevehetnéd, hogy én mit érzek, hogy mit éreztem, mikor az erdőben hagytalak, s azt kellett észrevennem, hogy elszöksz. Még csak vissza sem néztél. Azt hittem, hogy ott maradsz és megvársz. Hiszen megkértelek. Reménykedtem benne, hogy az eddig együtt eltöltött idő jelentett valamit neked. Látom, tévedtem. Ez olyan kegyetlen, még tőled is.
- Még hogy kegyetlen?!! Pont te beszélsz?? Belegondoltál valaha is, hogy én min mentem keresztül, miattad? Teljesen megváltoztattad az életem! Egyik pillanatban még a munkába tartok, a következőben pedig egy csapat denevér támad meg. Elrabolsz s fogva tartasz. Egy hibbant nőszemély meg majdnem örökre tükörbe zárt. Végül, magadhoz láncolsz míg nem véremet veszed. És még én vagyok a kegyetlen? Különös a felfogásod, az már biztos.
- Igazad van. Tényleg kegyetlen amit tettem. Nem is keresek rá mentségeket.  Annyira sajnálom. Viszont, én szeretlek téged s nem akarom, hogy bajod essen, hogy bárki bántson.
- Hát ... ezt elég érdekesen fejezed ki. Hiszen pont te vagy aki folyton bajba kever és bánt.
- Ez is igaz, nem is tagadom.
- Nem? Akkor azt is beláthatod, hogy én nem leszek a tiéd! Főleg nem ilyen aljas s kényszerítő módszerekkel. Előbb halok meg, minthogy veled legyek.
- Megértettem. Most már mindent értek. Nem tartalak vissza ... hazamehetsz.
- Tényleg???
- Igen, menj hát.
- ... . - nem reménykedtem benne, hogy ilyen könnyen elenged. Az elmúlt időszak talán legjobb híre.
   Kisétálok a szobából, de még egyszer egy csókot nyomok a vámpír hideg arcára. Elindulok, le a lépcsőn ki a szobából, hogy végre elhagyhassam ezt a helyet. Ott van az ajtó előttem s a kilincs felé nyúlok. Lenyomom s lassan kattanva kinyílik. Erős napfény tőr be. Meleg s annyira jó érzés. Kiteszem az egyik lábam, de megtorpanok. Értelmetlen kérdések fogalmazódnak meg bennem. Pont úgy, mint mikor a lépcsőn jöttem le. Miért akarok én hazamenni? Hiszen ott nem vár senki sem. Vannak egyáltalán barátaim? ... Nem, nincsenek. Akkor, miért is akarok ennyire hazamenni? A szüleimmel nem tartom a kapcsolatot. Akkor hát miért? Csalódott vagyok, hogy el kell mennem?? Tényleg ennyire fáj, hogy el kell hagynom ezt a helyet és őt? Talán, egy kicsit. Talán az, hogy őt itt hagyom, egyedül, ebben a hatalmas s hideg helyen. Ez valahogy jobban foglalkoztat.
  Hiába állok most itt féllábbal a szabadulás küszöbén, nem mozdul testem. Agyamon futnak át e gondolatok, a kusza és érthetetlen események emléke mik eddig történt. Én, egy egyszerű halandó, és ő, ki halhatatlan s pont engem szemelt ki, aki amúgy is már rég elveszett a maga kis világában, mely egyhangúságba fulladt. Erre megjelent e alak és felforgatta egész eddigi világomat. Ám, most mégis hezitálok, megtorpanok pedig arcomba vág a szabadság vad s felszabadító illata. Mégis, valamiért szeretnék visszatérni abba a szobába, ahol hagytam őt, háta mögé lopózni, kezemet vállára téve egy lágy mosollyal csupán annyit mondani, itt maradok veled. Akkor mégis mi tart vissza ettől, hisz akadály a halandó életemben nincs, jobban mondva nem volt akadály, hisz akkor nincs min agyalni. Tenni kell azt, mi szívem szerint helyes, nem törődni a helytelen lépések lehetőségén. Így hát, itt az ideje, hogy saját magamnak is bevalljam azt, mit eddig számtalanszor csak titkoltam és elzártam magamban. "Nem akarok elmenni. Vele akarok maradni."
   Igen, ez volt az, mi folyton a kételyeket szülte bennem. A bizonytalanság összes morzsája eltűnt, nincs hát több kétely.
   Lábamat visszahúzom a küszöbön, leteszem a másik mellé, fejemet felemelve nézek ki az ajtót miközben becsukóm az ajtót, már fordulok is a lépcsők irányába. Visszamegyek, abba az emeleti szobába ahol őt hagytam. Abban a sötét szobában, ahogy a teliholdat bámulja s kezével a karosszék fejtámlájára támaszkodik.
   Csendben hallgatózom a szoba ajtaja előtt, néma csend, semmit se hallani. Halkan kinyitom az ajtót, belesek és őt ugyanúgy áll, ahogy hagytam. Kifele néz, s ujjai a fejtámaszon pihennek. Annyira festői ez a látvány. Egyáltalán, hogy képes ily nyugodtan álldogálni, annak ellenére, hogy eljöttem. Közelebb lépek hozzá. Nem tudom mit mondhatnék. E helyett inkább mellé lépek, kezemet a fotelon pihenő ujjaira helyezem. Megrezzen, felriad a kábulatából, s kezére pillant, majd tekintetével a kezemet követve egészen az arcomig.
- ... hát te? Miért vagy még itt?
- Magam sem tudom, de amikor kiléptem az ajtón, elfogott a bizonytalanság, szomorú voltam. Talán azért mert rám senki sem vár, s hogy te is maradtál egyedül.
- Ezért visszajöttél?
- Nem tudtam elmenni, s csak úgy itt hagyni téged. Igen, visszajöttem. Nem gond, ha veled maradok?
- Dehogy gond. Sőt, nagyon boldog vagyok. Nem hittem, hogy visszajössz, és hogy pont miattam. Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Maradjunk örökre így, csak te és én, és persze az örökkévalóság.
- Az örökkévalóságig. 

Örökkévalóságig tartó szerelem Part I.

   Chapter 1 

   Ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a tegnapi, vagy a tegnap előtti vagy éppen a múltévi. Egyhangú, s monoton mindennapok, nem sokat változtak az elmúlt évek alatt. A munka minden időmet felemészti, a maradék időben meg örülök, ha egy kicsit pihenni tudok. Túl magányosak a napjaim.
   Ezekkel a gondolatokkal s minden életkedvtől megfosztva ébredtem a vakító nap fényei vakítottak, mialatt a halványuló hold foszlányait néztem. A lelkem s minden más úgy tűnik el, mint a felkelő nap fényeire a hold.
   Felkeltem a megszokott monotonsággal, odaléptem a szekrényemhez, a tükörben csak halovány önmagamat láttam, ez a lény itt a tükör másik oldalában, nem én vagyok, ez nem én vagyok. Ez a fanyar s minden mosolytól megfosztott emberi teremtényszerűség. Már rég nem vagyok önmagam. Kinyitom a szekrényt, kiveszem az első ruhát, ami kezembe akad. Felöltözök, a fotelból felkapom kopottas táskámat, s mielőtt még kinyitnám az ajtót, mély levegőt veszek. Abban reménykedem, hogy legalább mára elhagy a balszerencsém.
  Bízva e lehetetlen kívánságban lépek ki az ajtón. Vakít a nap, valahogy teljesen elvakítja szemeim, zavaró. Kitolom biciklim, felpattanok, s irány a munka. Nehezen ébredek fel, túl meleg van itt ahhoz, hogy frissen tudjak gondolkodni, minden annyira érdektelen számomra. S mivel sosem ér szerencse, ez még nem ment fel a munka alól.
  Mindig itt haladok el reggelente, amikor még a nap fényei alacsonyan járnak, cikáznak a nagy bérházak épületei között, kikukucskálva vakítják el a tájat. Hatalmas fák veszik körbe az épületeket, lengedező fűzfák táncolnak a felerősödő széllel. Lágy hajlongásai a reggeli hűvös szellővel annyira megnyugtató. Úgy ringatóznak, mintha valamit mutatni vagy mondani szeretne. Valami olyat, melyet még nekem is tudnom kellene, de nem olyat mondanának ami rám nézve szomorú vagy félelmetes. Nem ... sokkal inkább valami titkos s szép dolgot súgnának. Sajnos, én nem értem őket. Pedig érzem, érzem a lelkemben, hogy valami nagy titkot mondanának, ha érthetném őket, ezt a titkos s rejtett nyelvet, bár meg érthetném.
   Ahogy így belemerülök a fantáziálásba, hangokra figyelek fel. Hangokra, melyeket az itt lakók életéből csíptem el. Az emberek nevetése, boldog kacajuk annyira elszomorít, hisz én már régen nem tudok így nevetni, talán nem is tudtam. Nem voltak szüleim, családom, én csak egy árva gyermek vagyok, kit befogadott nagynénje, de csak kolonc voltam, tudom, csak a szánalom miatt fogadott be, mert szüleim tragikus balesetben meghaltak. Talán még kiskoromban tudtam így nevetni, mikor még nem ismertem az emberek kegyetlenségét. Kezdetek kezdetén, mikor még a téli holdfényes éjszakákon hófehér hó hullott, s nem szennyezték be a vérfoltos kezek. Akkor még én is nevettem, s harcoltam ... a reményekért.
   Gondolataimból kiránt a körülöttem lévők hangoskodása. Valami megváltozott. Nevetésük sikítozásba s reménytelen menekülésbe csapott át. Megállok, hisz nem értem mi történhetett. Tűz van, hogy mindenki így menekül? Nem látok semmit, csak azt, hogy menekülnek, s csapkodnak mindenfele kezeikkel, hessegetnek valamit.  Próbálom jobban megnézni, ugyan mi lehet az, amitől ennyire megijedtek. Valami nagy fekete folt lebeg a fejük felett, nem látom tisztán, messze van. Talán valami nagy rovarraj támadhatta meg őket, vagy valami hasonló. Nehéz innen megmondani. S mivel messze van, nem vagyok veszélyben se. Épphogy megfordítottam a biciklimet, s váratlan elrohan mellettem egy férfi. Középkorú, jól öltözött fickó, talán valami bankárember lehet. Majd másik oldalamon egy fiatal nő kicsi szőke, copfos gyermekével, sírva s remegve. Hátratekintek, s azt látom, hogy a feketeség közelít felém, egyre közelebb és közelebb ér, szinte az egész égboltot beteríti, ijesztő. Váratlanul pár méterre megállnak előttem s fülsüketítő vijjogások közepette közelítenek felém. Annyira megijedek, hogy ledermednek lábaim, nem tudok beléjük menekülést parancsolni. Pedig nem állhatok csak úgy itt. Így van. Menekülnöm kell nekem is, mint a többieknek! Kerékpáromra pattanok s tekerek, mint akinek ettől függ az élete. Kitekerek a tömegből, be egy sikátoros s védett helyre, ahol talán védve leszek. Hallom őket, hallom ahogy visítanak, ahogy szárnyaikkal csapdossák a levegőt. Látom, ahogy a magas házak felett repülnek, egyenes felettem és felém közelítenek. Tekerek tovább, de hiába utolértek, bekerítettek. Innen már nincs menekvés. Csak most látom közelebbről őket, s ekkor tudatosul csak bennem, hogy ezek nem is rovarok, hanem denevérek. Aprók, s egyenesen rám néznek. A semmiből előttem feltűnik egy másik denevér is. Ijedtemben fékezek s lecsukom szemeimet. A rémülettől csak annyit érzek, hogy verdesnek szárnyaikkal. Rajtam másznak, vijjognak, ijesztő ez az egész. Kicsit kinyitom a szemeimet, melyeket a lehulló könnyek homályosítanak el. Egyikük a kormányon pont velem szembe áll, karomhoz lép, felmászik rá. Szárnyait az ég felé emeli, mire a többiek követik. Félelmetes.
   Hirtelen nagy csend lett, elhallgattak, s bármi figyelmeztető előjel nélkül belemar a kezembe, s nem engedi el. Vér csordul le csuklómról. Mintha véremből inna. Lassan az én ijedtségem is alább hagy, lassan lecsukódnak szemeim, s csupán annyit érzek, hogy alig élek.
   Hát ennyi lett volna? Ennyi lett volna eddigi életem? Ily hirtelen, egy vámpír harapásától hullana el életem szikrája? Mindig azt hittem, hogy a két ballábasság lesz az oka. Hát tényleg ennyi. Az álmaim, azok a kevesek, most a lehulló véremmel olvadnak össze, s tűnnek el, örökre.  Még mélyeket pislogva figyelem a sikátor végében lévő embereket kik észre sem vesznek, pedig csak erre kellene nézniük, s látnák, hogy haldoklom, látnák ezt a sok denevért, amik ... amik már itt sincsenek? Hova mentek? S mikor? Vajon itt voltak egyáltalán? Fejemet oldalra döntve látom karomon a harapás nyomát, meg a vért. Hát mégis valós volt ... Az ég szikrázó fényeit viharfelhők borítják be. Fekete felhők vonulnak felettem, míg én élettelenül hunyom le szemeimet.
   Hogy ezután mi történt? Túl homályos minden. Nem emlékszem. Csak annyira, hogy elájultam, s a vérveszteségtől, mintha repültem volna.
   Vakító fény zavarja csukott szemeimet, annyira vakít, hogy fáj kinyitnom szemeim. Az erős fénytől a fejem is megfájdul, nem érzem túl jól magam. Fáradtnak és gyengének érzem magam, kár hogy nem húztam el a függönyt, hogy reggel ne legyen ilyen világos. Kipattannak szemeim, ablak? függöny? Hát itthon vagyok? Mikor és hogy kerültem haza? Nem emlékszem? Lehet, hogy ez az egész csupán csak egy rémálom lett volna? Eszembe jut valami. Felemelem a karomat, melyet a denevér mart meg. Nem hiszek annak amit látok. Be van kötve a kezem. Hófehér pólya egy kis masnival. Kioldom a kötést, lassan s remegve. Bizonytalanul s az ott lévő seb valószínűségére számítva. Mégis ... mi a fene folyik itt? Hiszen ezt a kezemet marta meg és még be is van kötve (amit nem igazán értek, hogy került oda), akkor hol van a seb? Mert itt még egy heg vagy bőrpír sincs. Összekuporodva s dermedten nézegetem kezemet, ebben semmi logika, nincs értelmes magyarázat erre. Oldalra pillantok, s az óra mutatója vészesen halad előre. Már ennyi az idő? Hoppá, késésben vagyok.
   Magamra kapkodom a ruhákat, mert hálóingben voltam, ami végképp érdekes, mert sosem szoktam ilyenben aludni. Már csak a táskámat kellene magamhoz venni, és indulhatnék is. Hol a táskám? Hova rakhattam ... talán agy ágy alá? ... itt nincs. A bejáratnál? ... ott sincs. Csak nem hagytam el? Mindegy. Most nincs erre időm, hogy feldúljam a házat. Rohannom kell.
   Még a vér is megfagy bennem, mikor a tegnapi bérházak mellett haladok el. Kutatva nézem az utat, hátha itt van a táskám. Ugyan már, ha itt is lett volna, már réges-régen ellopták volna.
   Beérek a munkahelyemre, de senki sem szól semmit, hogy nem voltam tegnap, hogy egy teljes napra elvileg eltűntem. Vagy mégsem? Áhhh, annyira bonyolult ez az egész. A denevérek, a harapás, hogy otthon ébredtem, seb nélkül, phuhhhh, értelmetlen. Egész munkaidő alatt, mintha egészen máshol lettem volna. A tegnapi napot nem tudom kiverni a fejemből.
 

Chapter 2 

   Lassan este 11, vége a műszaknak. Végre én is mehetek haza. Míg dolgoztam, valamennyire eltereltem a figyelmemet.
  Hazafelé megálltam a bérházaknál, mert itt még emlékszem a táskámra. Letámasztom a biciklimet, előveszem a lámpámat s kutatok az út szélén, a bokrok alatt, hátha még itt van. Alig látok valamit ebben a sejtelmes fényben, s a fáradtság még a mozgásomban is hátráltat.
   Reccsenést hallok. Biztosan egy madár - gondoltam magamban. Újabb reccsenés és szárnysuhogás. Most aztán tényleg megijedtem.
   Mire egy hang megszólal a sötétségben.
- Mond, mitől félsz? ... Talán, tőlem? - szólt a halk hang. - Mond, mit keresel ennyire?
Gyámoltalanul ejtem ki a választ.
- A táskámat, de ...
- Csak nem ezt keresed? Ugye ezt?
Az éjszaka rejtelmes fényében megcsillan a táskámon lógó dísz, így már biztos, ez bizony az én táskám. Ami most rejtélyes módon ennél az alaknál van. Vajon mire készülhet? Nem tudok másra gondolni, csak arra, ha itt maradok, valami nagyon rossz is történhet.
   Hallom, ahogy közelít felém, s a veszély s a halál gondolata fenyeget engem most. Érzem, hogy e személy, ki itt áll velem szemben, az éjszaka kellős közepén, a kihalt utcán, a fák alatt, hova még a megnyugtató hold fénye sem jut el, bizony nem jó előjel.
   Lassan s oly gyengéden közelít felém, mintha csak suhanna az avar felett, én mégis félek e alaktól, félek, ha közelebb ér hozzám, talán nem lesz elég erőm elfutni, nem fogok tudni kikerülni szemei bűvös gyönyörűségéből. Így hát, hátrálok, remélve, hogy az utcák éjjeli fényei eljutnak hozzám, s talán ... talán lesz elég bátorságom elfutni. Valami a sötét fák árnyai között kirajzolódik, az ő alkatának vonalai. Magas s sötét alakzat jelenik meg előttem.
   Megtorpanok az lámpák alatt, míg ő hangtalanul kilép a sötét fák alól. Ahogy meglátom a fényekben alakját, bármennyire is fura, de ... de, ... elképesztően helyes ez a fiú. Mondanom sem kell, e világon ritkán látni ilyen sármos, s nyugodt tekintetű embert. Ahogy a hangja, úgy a megjelenése is megnyugtat, mintha a lelkemben dúló összes kétely, keseredettség vad hullámai lecsendesednének, nem  pusztítanák lelkem partjait. Csak nézem őt, ahogy a hold és a lámpák sárgás fényei játszanak vállig érő fekete hajával, melybe belemarkol az éjszakai szellő kezei. Bámulatos.
- Látom fáradt tekinteteden, hogy megragadta őket a gyönyör halovány szikrája. Már ezért a látványért érdemes volt ennyit várni rád.
- Hogy mire?
- Ne tagadd le valós érzéseidet. Hisz annyira egyértelmű, leolvasható a szemeidről, hogy tetszem neked.
- Hmm ... - nem értem, hogy miről dumál ez az alak, de látszik, hogy nagy az önbizalma.
   Felém nyújtja vékony kezeit, hosszú ujjait, igéző tekintetéről nem tudom levenni a szemeimet. Már majdnem megfogja kezemet, de a kábulatból még időben feleszmélek. Hátrálok, nem is ... futok. Lihegve s levegő után kapkodva kapom fel a bringát, és tekerek el. Elég gyorsan tudok tekerni, ő pedig gyalog van, így van esély, hogy megmeneküljek. Hátranézek, fürkészem a lámpák alatti halovány látképet, de semmi, nem követ, s ez valamiféle megnyugvással tölt el.
   Remegve érek haza, a biciklit is csak úgy lehajítom, nem törődve vele, hogy hova esik. Végre hazaértem. Dobogó szívem is lassan megnyugszik. Elalvás előtt még beveszek valami nyugtatófélét, mert ez a mai nap is aztán bővelkedett furcsaságokban. Lekapcsolnám a villanyt, hogy aludhassak végre, de valami nem stimmel. Valami van az asztalon, valami nagy. Mintha mindent visszaraktam volna a polcra. Vagy mégsem? Na mindegy, akkor visszarakom a helyére, és irány az ágy. Felemelem a könyvet. Nagy s vaskos, vörös bőrkötésű könyv, megsárgult lapokkal. Nekem van ilyen könyvem??? Nem gyűjtöm az antik könyveket. Kinyitom a borítóját, s ez a cím szerepel benne, " Örökkévalóságig tartó szerelem ". Fura egy könyv ez. Van valami alcíme is, " Egy halandó lány s egy magányos vámpír gyönyörű szerelmi tragédiája ". Miféle cím ez?? Na, azt hiszem ettől a könyvtől holnap megszabadulok. Igaz is, megyek aludni. Holnap korán kell kelnem.
   A fene vinné el, ez a könyv, nem hagy nyugodni. Vajon miről szólhat? Tényleg egy halandóról és vámpírról? Tényleg tragédia lesz a vége? Vagy valami boldog happy end? Egye fene  pár oldalt azért beleolvashatok, ha már úgysem tudok aludni. Az első oldal, melyen a cím szerepel aranyszínű betűkkel van írva, na ez egy tényleg antik darab.
   Lapozok tovább, olvasom, első fejezetben semmi érdekes. Egyenlőre gy hétköznapi unalmas könyvnek tűnik, semmi extrém. A városról írnak, a környékről, az emberekről. A második fejezetben már a lány is megjelenik. Egy huszonéves szőke hajú, vékony s gyenge testalkatú, kis bátortalan, s a lehulló virágszirmokat is megsiratja. S pont e természete is viszi folyton bajba. Piszkálják, kiközösítik. Szegénykének szörnyű dolgokat kell elviselni, az iskolában, és családjában is.
   Egyre jobban úgy érzi e lét már nem tartogat neki semmit sem. Így hát szörnyű s visszavonhatatlan döntésre jut. Ha már nincs miért élnie, hát eldobja magától e létet. Gondolkodik, végül eszébe jut, hogy nem tud úszni, s jobb sem jut eszébe, marad a leglassúbb halál, a vízbefulladás. Elindul a közeli tóhoz, de balszerencséjére pont turistaszezon van, így zsúfolva van a tó, pedig már este van. Még jobban elkeseredve fordul vissza. Gondolkodik ... míg végül eszébe jut, hogy a kádat teli engedi, abba is bele lehet fulladni. Így is tett. Csurig engedte, és ruhástól belefeküdt, miközben utolsó gondolataival nosztalgiázott még. A gyermekkorára, az iskolásévekre, ... Valami történt, valami, mintha a fejembe fészkelte volna magát, olyan gondolatok, melyek nem az enyémek, amik inkább olyanok, mint azé a fickóé. Vad s merész gondolatok. Valahogy én is úgy érzem magam, mint ez a lány a könyvben, nincs miért itt maradnom, e földi létben. Én is úgy döntöttem, mint a leány, a lassú s keserű halált fogom választani.
   Nagy a kád, sok víz fér bele. Benne ülök, majd egy utolsó lélegzetet véve merülök bele a vízbe. Szúr a mellkasom. Szörnyű, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fájdalmas és hosszadalmas lesz. Levegő után kapkodva nyúlok ki a vízből. Valami vagy valaki után nyúlva, talán egy barát, ki most itt lenne, rögtön kihúzna, de nekem sosem voltak barátaim. Lassan segítségért kapkodó kezeim is visszahullanak a vízbe. Szemeimben izzó fájdalom s félelem lassan kialszik, csupán a víz nyaldossa őket. Lelassul szapora szívverésem, már csak aprókat ver, mellkasom is alábbhagy az őrült lüktetésből. Így végig gondolva, mégsem volt ez olyan szörnyű halál. Hiszen most olyan nyugodtnak érzem magam ... nem fáj semmim sem. Kellemes melegség járja át testem, s ez pont olyan érzés, mintha a fellegekben repülnék. Hát mégis csak igaz? Tényleg ennyire kellemes a mennyország? Ez az érzés pont olyan, de ... valamiért mégsem vagyok benne biztos, hogy ilyen lenne.
   Ahogy így lebegek a teljes nyugodtságban, hallok valamit. Halk, s aggódó hangokat hallok a messzi sötétségből. Halk, s nem is értem mit akar, de érzem, hogy aggódó hangok ezek, félnek, hogy jelentéktelen lelkem talán eltűnik örökre. Erősödnek a hangok, s közelítenek felém, ahogy egyre jobban figyelek rájuk. Áthatolnak a sűrű sötétben, halk dallamként ivódva belém. Annyira kellemes s nem tudok nem rá figyelni. Most hallom csak, hogy nem több hang szól, csak egyetlen egy, mely mindenféle hangnál erősebb s aggódóbb.
   E sötét világ határán valami világosság jelenik meg, s a hang is e felől érkezik. Ez olyan fura érzést kelt bennem, mintha oda kellene mennem, mintha ez a hang vonzana magához. Nem mintha egy kicsit is számítottam volna erre, de ez pont olyan, mintha valaki visszaakarna rángatni az életbe. Mégis, ugyan ki lenne az? Hiszen már évek óta egyedül élek és soha senki nem jön hozzám. Akkor miért pont most? Vajon ki lehet az? S egyáltalán valóságos ez a hang? Nem lehet hogy csak az oxigénhiány játszadozik az elmémmel? Nem, nem hinném, túl valóságos, és az érzés is, amit e hang kivált belőlem. Vakítóan fehér kezek nyúlnak felém. Bár nem akarok visszamenni az életbe, mégis ... nagyon érdekel, hogy ki lehet az, aki közbeavatkozik a halálom végkimenetelébe.
   Bátortalanul s vissza-visszalépve nyújtom kezemet, mire a kéz megragadja csuklómat s teljes erőből kiránt e átmeneti világ homályából.
   Bármiféle erő nélkül nyitom ki szememet, ég a szemem a víz miatt, de ennyi is volt. Nem tudom nyitva tartani őket. Túlságosan fájnak, és nem csak a szemeim, de a lelkem is, hogy ilyen könnyelműen képes voltam visszatérni e világba, ahonnan mindenáron menekülni akartam. S az a legszomorúbb, hogy nincs is itt senki, senki sincs, csak én, én vagyok oly balgatag, hogy visszatáncoltam ide.
 

Chapter 3

   A reggeli napfény ébreszt fel. Legalábbis gondolom hogy az, mert szemeim égnek, s le vannak takarva valamivel. Valami kendővel, aminek fura növény illata van, talán gyógynövényes lehet. Viszont ez végképp fura, mivel nem tartok itthon gyógynövényeket, mivel nem hiszek az efféle hókuszpókuszokban.
   Már megint megválaszolatlan kérdésekkel vagyok körülvéve. Ismét megtörtént velem, hogy eszméletlenül fekszem és valamiféle módon az ágyamban ébredtem. Kezdenek összekuszálódni a gondolataim és az emlékeim is. Így e kérdésekbe temetkezve indulok munkába. Hiszen ezekre az eseményekre ismét nincs megfelelő válasz, nincsen. Hogy hogyan érkeztem meg, magam se tudom.
   Elég rosszul nézek ki, kimerült, fáradt, sápadt, karikás szemekkel, de ez senkinek sem tűnik fel. Szerencsére. Fogalmam sincs, hogy mivel magyarázkodhatnék. Lassan telt a munka, hisz gondolataim nem hagytak szabad tudatot nekem, emésztem magam, hisz nem jut eszembe értelmes magyarázat erre a pár nap eseményeire. Semmi. Valahogy mégis eltelt a mai munkaidő is. A lehető leggyorsabban haza akarok érni. Sietek, de még a hazaút feléig sem érek el, mire egy hang szól hozzám.
- Hogy érzed magad? Kiheverted a tegnapi napot?
- ... Hogy mi?? - csak, nem??? Gyanakodva fordulok meg, s meglepetésemre a múltkori fazon áll előttem. Pont olyan szépen s elegánsan. Van valami ebben a férfiban, ami nem hagy nyugodni, mely arra késztet, hogy akkor is rá gondoljak, mikor nem is vagyok vele.
- Nem állok le idegenekkel beszélgetni, így a kérdésére sem fogok válaszolni. - remegve indulok tovább.
- Ugyan már, mi ez a túlzott udvarias beszéd? S egyáltalán mióta lettél ennyire bizalmatlan velem szemben?
- Bizalmatlan? Nem ismerem önt, és ...
- Öhmmm ... mire kértelek az előbb?
- Jól van. Nem ismerlek és pont ezért is hagyj békén. Keressél valami jobb szórakozást, minthogy rám hozd a frászt.  - tekintetemben leírhatatlan düh tűzét izzítva fordulok meg, s távolodok e fura alaktól. Annyira remegek, hogy még talán ő is észreveszi.
- Kérlek ...
- ... - e szavakra megtorpanok, hiszen annyira szomorúan s kétségbeesetten mondta. Szinte én érzem rosszul magam, hogy csak így faképnél hagyom.
- Kérlek ... nem akartalak megijeszteni, nagyon sajnálom. Nem vagyok gonosz ember és bántani sem akarlak. Csupán, nagyon kedves lánynak láttalak. Ennyi az egész.
- Nem gondolod, hogy ez már egy kicsit elcsépelt szöveg? Minden lánynak ezzel a szöveggel jössz?
- Miért viselkedsz így velem? Valami rosszat tettem?
- Akkor, válaszolj valamire. Tegnap, amikor a kádban voltam, te ... te húzták ki a vízből? - tudom, hogy hülye kérdés, nagyon is az, hisz ő nem lehetett, de ő utalt arra, hogy tudja mi történt velem.
- Igen, én voltam. Azt hiszed, hogy hagyom, hogy ekkora marhaságot kövess el? Hogy ily esztelenül dobj el egy ilyen értékes életet?
- Értékes élet? Neked ez az? Fura értékrended lehet. Hagyj békén, és ne mert többet zaklatni. Világos?
- Nem, nem az. Képes lettél volna, csak így elmenni, s itt hagyni? Azt már nem. - - Hogy mit mond ez az alak? Úgy beszél, mintha együtt lennénk vagy legalábbis ismernénk egymást.
   Hiszen, ahogy mondtad, még nem is ismerjük egymást. Akkor meg miért nem ismerjük meg egymást.
- Hogy micsoda? Látom, elég rámenős vagy, s azt hiszed, mindent megkaphatsz, csak ki kell mondanod? Ki kell hogy ábrándítsalak. Na, de nekem nincs időm ilyen dolgokra. Fáradt vagyok, szóval jó lenne, ha lekopnál, érthető voltam?  - megfordulok, hogy eltűnjek innen, de forogni kezd velem minden, csillagok repkednek körülöttem. Rengeteg apró s fényes villódzó csillagocska.
   Lábaim cserben hagynak, de szerencsére ez a fura srác pont időben kapott el. Tehetetlenül pottyanok erős karjaiba. Próbálok magamhoz térni, érzéketlen végtagjaimba életet csiholni. Olyan homályos minden. E közben, ahogy fölém hajol, s magához ölel, közelebbről is látom arcát. Nem úgy néz ki, mint egy hétköznapi srác. Inkább mondanám színésznek, sőt inkább modellnek. Arcának nemesi vonásai, tényleg nem olyanok, mint bárkié, egyedi. Még sosem láttam ilyen gyönyörű arcot. Már biztos, ő nem egy egyszerű ember. Annál, csakis több lehet, sokkal több.
   Mélyeket pislogok, próbálom minél tovább nézni e arcot, ki itt van, de már nem megy. Ájultan hull a porba karom. Tudom, hogy idegen, aki betört hozzám, aki beleavatkozik minden dolgomba, egy bizonytalan múltú fickó, mégis, úgy érzem ... benne megbízhatok.
   Jól eső érzés, hogy van aki ennyire aggódjon értem, hogy még a halálból is visszarángat, vajon mekkora ereje lehet igazából? Képes ennyi áldozatot hozni, kockáztatni, miattam, pedig nem is ismer. Ám ennek ellenére is, boldog vagyok, melegség tölti el lelkem, még ha egy rövid időre is, de végre érzem azt, amit már olyan régóta nem ...  élek, élek, igen, végre én is élek.
   E melegség közepette, mint gyenge szellő suhogna, fákat ringatva. Hallom a fák suhogását, az éjszakai lények különös dalát. Itt cseng körülöttem, mint halk hárfa játssza dallamát, elringat, álmokat szőve fejembe egy hihetetlen világról, még hihetetlenebb lényekről, ez lehet az álomvilág.  Puha s meleg ölelés vesz körül, beletemetkezem e varázslatos érzésbe. Lassan kinyílnak szemeim.
   Vöröses fény lengi be az ágyam, hol fekszem, de jól látszik a szoba másik fele. Hófehér a mennyezet, antik csillár lóg le róla. Hatalmas, lógókkal teli aggatott, kristályokkal ékesített lámpa. A szoba falai vörösek, akárcsak a függönyök, régies bútorok, szó szerint múzeumi darabokkal telerakott. Mintha visszarepültem volna az időben több száz évet. Ugyan milyen álom csöppentem megint?
   Ledúrom magamról a takarót, merev lábaimat a csillogó padlóra rakom. Bámulatos. Annyira fényes, hogy látom benne saját magamat. A vékonyka arcomat, a kiengedett hajamat ... most, hogy jobban megnézem, én nem így néztem ki. Hajam fel volt kötve és egyáltalán milyen ruha ez rajtam?
   Enyhén kivágott, hosszú földig érő bő, leheletnyien uszályos ruha van rajtam, derékban passzentos, lógó ujjakkal, amolyan tipikus grófkisasszonyos viselet. Ha nem ebben a helyzetben lenne rajtam, azt mondanám, gyönyörű. Nagyon is gyönyörű, sose venném le. Nézegetem magam e különös világ rabságában, mert nyilvánvaló, hogy nem véletlenül kerültem ide, s az még nyilvánvalóbb, hogy szabadulásom még nehezebb lesz, mint amit eltudok képzelni. Körbenézek e szobában, nem túl vagy, szinte csak akkora, hogy egy ágy fér el benne, pár szekrény s talán még 200-300 ember. Totál átlagos szobácska. Ezzel próbálom nyugtatni magam. Keresem a kiutat, de egyet kivéve minden ajtó zárva van. Arra is megpróbálok rájönni, hogy hol lehetek, hiába töröm a fejem, sehogy sem rémlik ilyen nagy ház a közelben. Odalépek az ablakhoz, hátha kinézek, s ráismerek a környékre, de tekintetem majd lefagy a látványtól. Csupa zöld minden. Hatalmas fák, kővel s szobrokkal díszített kert, egy nagyon szép görög stílusú szökőkúttal. Még terasza is van ennek a szobának. Lassan kinyitom az aranyszínben pompázó hatalmas ajtót. Arcomat megcsapja a langyos meleg levegő, enyhén fúj a szél s lengeti a rajtam idegenkedő ruhát. Fürkészem a kertet, a távolban valami ismerős építmény látványában reménykedve, de semmi, csak a fák. A zöld bokrok közül előbukkan egy férfi. Ő az! Azt sem tudom, hogy mit kérdezzek tőle. Talán azt, hogy + Hol vagyok?" vagy " Mi ez a hely, hogy kerültem ide s mit akarsz tőlem?". Felém néz s rám mosolyog. Nem is tudom, valahogy nem tetszik nekem ez a mosoly. Túlságosan is kedves. Egy valami már biztos, el kell valahogy innen mennem, bárhogy. Visszarohanok a szobába, kinyitom az ajtót s végigszaladok a folyosón. Nem látom a végét, csak egy aprócska fénypontot a végén, ami nem közeledik, inkább egyre csak távolabb kerül tőlem. Viszont, ha ez a folyosó sosem ér véget, akkor az ajtók közül valamelyiknek a kijáratnak kell hogy legyen.
   Találomra kinyitok egyet, de ez nem a kijárat. Igaz, olyan sötét van bent, hogy nem látom milyen szoba lenne ez. Belépek, s a falat tapogatom a kapcsolót keresve, de nem találom. Valami puffan mögöttem. Az ajtó záródott be, itt rekedtem. Megdermedve olvadok bele a sötétségbe. Keresem az ajtót s kezem megakad a kilincsen. Mélyet lélegzek, talán ez a kijárat lesz. Kinyílik, na akkor menjünk egy másik ajtóhoz ... de, ez nem is a folyosó. Hihetetlen, látszatra ez is egy szoba volt, de mégsem az. Csupa fű borít mindent. Előttem apró csillogó kövekkel kirakott út vezet a fák közé. Felnézek az égre, s most látom csak igazán ... ilyen nem létezik, csak álmodom, ezt a fura világot. A felhők melyeknek felettem kellett volna vonulniuk, nincsenek, még maga az égbolt sem olyan. Helyettük az égen az én tükörképem követ. Az egész olyan, mintha egy hatalmas s végtelen tükör lenne kifeszítve a fejem fölé, mely az alatta elterülő világot láttatja. Mindent látni benne, a fák lombjait, az utat, s tükörképemet. Ahogy lassan megszokom ezt a különös világot (bár hébe-hóba felpillantok a tükörképemre). Annyira fura még mindig, valahogy nem hasonlítok arra a lányra, aki fentről mered rám. Megállok, s nézem őt. Sokkal szebb és olyan gyönyörű fodros, uszályos ruhában van. A haja, meg leheletnyien hullámos. Talán ez a tükör a belső vágyainkat mutatná meg? Halkan megkérdem magamtól. " vajon én is lehetnék egyszer ilyen szép? " Tudom, hogy hülyeség saját magammal beszélni, de ezt most kikívánkozott belőlem. Nagyot sóhajtva, kémlelem tovább e tájat. Semerre sincs kijárat, ez bizony egy igazi kalitka. Az egész egy nagy labirintus, tele zsákutcákkal.
- Nem kell ezen rágódnod. Innen úgysem jutsz ki élve. A sorsod megpecsételődött, mikor beléptél ide ...
- Ki volt az?  - Honnan jött ez a hang? Bárki is legyen, nem jó ember, hisz hallatszódik a hangján, bántani akar.
 - Igen, bizony, bántani foglak, mert ketten nem férünk el itt. Én biztosan maradok, tehát te leszel az ki elfogsz tűnni örökre. Örökre. ÖRÖKRE. Vuhahahaha
- ... - Már tudom, hogy honnan jön ez a hang. Felettem, ebből a különös tükörből. Megfagy bennem a vér, ahogy látom tükörképem táncolását s rémisztő röhögését hallgatom. Megriadok. Ugyan, mégis honnan lenne ereje hozzá, hogy bántson? Hiszen messze van tőlem, s a tükör másik oldalán van.
- Azt csak hiszed. Ez az én világom, nézz csak körül.
- ... - A lány a tükör másik feléből kinyújtja karját egyenesen felém, megragadva ruhámat, s vörös szemekkel néz rám.
- Menekülj csak, ha azt hiszed tudsz. Adok neked egy kis előnyt. Drága játékbabám.
- ... - Elenged s futni kezdek. Tudom, nincs esély a menekvésre, de rohanok, zihálok, remegő lábaim alig találják a ritmust, még a sírás se megy, túl nagy a rettegés.