Örökkévalóságig tartó szerelem Part I.

   Chapter 1 

   Ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a tegnapi, vagy a tegnap előtti vagy éppen a múltévi. Egyhangú, s monoton mindennapok, nem sokat változtak az elmúlt évek alatt. A munka minden időmet felemészti, a maradék időben meg örülök, ha egy kicsit pihenni tudok. Túl magányosak a napjaim.
   Ezekkel a gondolatokkal s minden életkedvtől megfosztva ébredtem a vakító nap fényei vakítottak, mialatt a halványuló hold foszlányait néztem. A lelkem s minden más úgy tűnik el, mint a felkelő nap fényeire a hold.
   Felkeltem a megszokott monotonsággal, odaléptem a szekrényemhez, a tükörben csak halovány önmagamat láttam, ez a lény itt a tükör másik oldalában, nem én vagyok, ez nem én vagyok. Ez a fanyar s minden mosolytól megfosztott emberi teremtényszerűség. Már rég nem vagyok önmagam. Kinyitom a szekrényt, kiveszem az első ruhát, ami kezembe akad. Felöltözök, a fotelból felkapom kopottas táskámat, s mielőtt még kinyitnám az ajtót, mély levegőt veszek. Abban reménykedem, hogy legalább mára elhagy a balszerencsém.
  Bízva e lehetetlen kívánságban lépek ki az ajtón. Vakít a nap, valahogy teljesen elvakítja szemeim, zavaró. Kitolom biciklim, felpattanok, s irány a munka. Nehezen ébredek fel, túl meleg van itt ahhoz, hogy frissen tudjak gondolkodni, minden annyira érdektelen számomra. S mivel sosem ér szerencse, ez még nem ment fel a munka alól.
  Mindig itt haladok el reggelente, amikor még a nap fényei alacsonyan járnak, cikáznak a nagy bérházak épületei között, kikukucskálva vakítják el a tájat. Hatalmas fák veszik körbe az épületeket, lengedező fűzfák táncolnak a felerősödő széllel. Lágy hajlongásai a reggeli hűvös szellővel annyira megnyugtató. Úgy ringatóznak, mintha valamit mutatni vagy mondani szeretne. Valami olyat, melyet még nekem is tudnom kellene, de nem olyat mondanának ami rám nézve szomorú vagy félelmetes. Nem ... sokkal inkább valami titkos s szép dolgot súgnának. Sajnos, én nem értem őket. Pedig érzem, érzem a lelkemben, hogy valami nagy titkot mondanának, ha érthetném őket, ezt a titkos s rejtett nyelvet, bár meg érthetném.
   Ahogy így belemerülök a fantáziálásba, hangokra figyelek fel. Hangokra, melyeket az itt lakók életéből csíptem el. Az emberek nevetése, boldog kacajuk annyira elszomorít, hisz én már régen nem tudok így nevetni, talán nem is tudtam. Nem voltak szüleim, családom, én csak egy árva gyermek vagyok, kit befogadott nagynénje, de csak kolonc voltam, tudom, csak a szánalom miatt fogadott be, mert szüleim tragikus balesetben meghaltak. Talán még kiskoromban tudtam így nevetni, mikor még nem ismertem az emberek kegyetlenségét. Kezdetek kezdetén, mikor még a téli holdfényes éjszakákon hófehér hó hullott, s nem szennyezték be a vérfoltos kezek. Akkor még én is nevettem, s harcoltam ... a reményekért.
   Gondolataimból kiránt a körülöttem lévők hangoskodása. Valami megváltozott. Nevetésük sikítozásba s reménytelen menekülésbe csapott át. Megállok, hisz nem értem mi történhetett. Tűz van, hogy mindenki így menekül? Nem látok semmit, csak azt, hogy menekülnek, s csapkodnak mindenfele kezeikkel, hessegetnek valamit.  Próbálom jobban megnézni, ugyan mi lehet az, amitől ennyire megijedtek. Valami nagy fekete folt lebeg a fejük felett, nem látom tisztán, messze van. Talán valami nagy rovarraj támadhatta meg őket, vagy valami hasonló. Nehéz innen megmondani. S mivel messze van, nem vagyok veszélyben se. Épphogy megfordítottam a biciklimet, s váratlan elrohan mellettem egy férfi. Középkorú, jól öltözött fickó, talán valami bankárember lehet. Majd másik oldalamon egy fiatal nő kicsi szőke, copfos gyermekével, sírva s remegve. Hátratekintek, s azt látom, hogy a feketeség közelít felém, egyre közelebb és közelebb ér, szinte az egész égboltot beteríti, ijesztő. Váratlanul pár méterre megállnak előttem s fülsüketítő vijjogások közepette közelítenek felém. Annyira megijedek, hogy ledermednek lábaim, nem tudok beléjük menekülést parancsolni. Pedig nem állhatok csak úgy itt. Így van. Menekülnöm kell nekem is, mint a többieknek! Kerékpáromra pattanok s tekerek, mint akinek ettől függ az élete. Kitekerek a tömegből, be egy sikátoros s védett helyre, ahol talán védve leszek. Hallom őket, hallom ahogy visítanak, ahogy szárnyaikkal csapdossák a levegőt. Látom, ahogy a magas házak felett repülnek, egyenes felettem és felém közelítenek. Tekerek tovább, de hiába utolértek, bekerítettek. Innen már nincs menekvés. Csak most látom közelebbről őket, s ekkor tudatosul csak bennem, hogy ezek nem is rovarok, hanem denevérek. Aprók, s egyenesen rám néznek. A semmiből előttem feltűnik egy másik denevér is. Ijedtemben fékezek s lecsukom szemeimet. A rémülettől csak annyit érzek, hogy verdesnek szárnyaikkal. Rajtam másznak, vijjognak, ijesztő ez az egész. Kicsit kinyitom a szemeimet, melyeket a lehulló könnyek homályosítanak el. Egyikük a kormányon pont velem szembe áll, karomhoz lép, felmászik rá. Szárnyait az ég felé emeli, mire a többiek követik. Félelmetes.
   Hirtelen nagy csend lett, elhallgattak, s bármi figyelmeztető előjel nélkül belemar a kezembe, s nem engedi el. Vér csordul le csuklómról. Mintha véremből inna. Lassan az én ijedtségem is alább hagy, lassan lecsukódnak szemeim, s csupán annyit érzek, hogy alig élek.
   Hát ennyi lett volna? Ennyi lett volna eddigi életem? Ily hirtelen, egy vámpír harapásától hullana el életem szikrája? Mindig azt hittem, hogy a két ballábasság lesz az oka. Hát tényleg ennyi. Az álmaim, azok a kevesek, most a lehulló véremmel olvadnak össze, s tűnnek el, örökre.  Még mélyeket pislogva figyelem a sikátor végében lévő embereket kik észre sem vesznek, pedig csak erre kellene nézniük, s látnák, hogy haldoklom, látnák ezt a sok denevért, amik ... amik már itt sincsenek? Hova mentek? S mikor? Vajon itt voltak egyáltalán? Fejemet oldalra döntve látom karomon a harapás nyomát, meg a vért. Hát mégis valós volt ... Az ég szikrázó fényeit viharfelhők borítják be. Fekete felhők vonulnak felettem, míg én élettelenül hunyom le szemeimet.
   Hogy ezután mi történt? Túl homályos minden. Nem emlékszem. Csak annyira, hogy elájultam, s a vérveszteségtől, mintha repültem volna.
   Vakító fény zavarja csukott szemeimet, annyira vakít, hogy fáj kinyitnom szemeim. Az erős fénytől a fejem is megfájdul, nem érzem túl jól magam. Fáradtnak és gyengének érzem magam, kár hogy nem húztam el a függönyt, hogy reggel ne legyen ilyen világos. Kipattannak szemeim, ablak? függöny? Hát itthon vagyok? Mikor és hogy kerültem haza? Nem emlékszem? Lehet, hogy ez az egész csupán csak egy rémálom lett volna? Eszembe jut valami. Felemelem a karomat, melyet a denevér mart meg. Nem hiszek annak amit látok. Be van kötve a kezem. Hófehér pólya egy kis masnival. Kioldom a kötést, lassan s remegve. Bizonytalanul s az ott lévő seb valószínűségére számítva. Mégis ... mi a fene folyik itt? Hiszen ezt a kezemet marta meg és még be is van kötve (amit nem igazán értek, hogy került oda), akkor hol van a seb? Mert itt még egy heg vagy bőrpír sincs. Összekuporodva s dermedten nézegetem kezemet, ebben semmi logika, nincs értelmes magyarázat erre. Oldalra pillantok, s az óra mutatója vészesen halad előre. Már ennyi az idő? Hoppá, késésben vagyok.
   Magamra kapkodom a ruhákat, mert hálóingben voltam, ami végképp érdekes, mert sosem szoktam ilyenben aludni. Már csak a táskámat kellene magamhoz venni, és indulhatnék is. Hol a táskám? Hova rakhattam ... talán agy ágy alá? ... itt nincs. A bejáratnál? ... ott sincs. Csak nem hagytam el? Mindegy. Most nincs erre időm, hogy feldúljam a házat. Rohannom kell.
   Még a vér is megfagy bennem, mikor a tegnapi bérházak mellett haladok el. Kutatva nézem az utat, hátha itt van a táskám. Ugyan már, ha itt is lett volna, már réges-régen ellopták volna.
   Beérek a munkahelyemre, de senki sem szól semmit, hogy nem voltam tegnap, hogy egy teljes napra elvileg eltűntem. Vagy mégsem? Áhhh, annyira bonyolult ez az egész. A denevérek, a harapás, hogy otthon ébredtem, seb nélkül, phuhhhh, értelmetlen. Egész munkaidő alatt, mintha egészen máshol lettem volna. A tegnapi napot nem tudom kiverni a fejemből.
 

Chapter 2 

   Lassan este 11, vége a műszaknak. Végre én is mehetek haza. Míg dolgoztam, valamennyire eltereltem a figyelmemet.
  Hazafelé megálltam a bérházaknál, mert itt még emlékszem a táskámra. Letámasztom a biciklimet, előveszem a lámpámat s kutatok az út szélén, a bokrok alatt, hátha még itt van. Alig látok valamit ebben a sejtelmes fényben, s a fáradtság még a mozgásomban is hátráltat.
   Reccsenést hallok. Biztosan egy madár - gondoltam magamban. Újabb reccsenés és szárnysuhogás. Most aztán tényleg megijedtem.
   Mire egy hang megszólal a sötétségben.
- Mond, mitől félsz? ... Talán, tőlem? - szólt a halk hang. - Mond, mit keresel ennyire?
Gyámoltalanul ejtem ki a választ.
- A táskámat, de ...
- Csak nem ezt keresed? Ugye ezt?
Az éjszaka rejtelmes fényében megcsillan a táskámon lógó dísz, így már biztos, ez bizony az én táskám. Ami most rejtélyes módon ennél az alaknál van. Vajon mire készülhet? Nem tudok másra gondolni, csak arra, ha itt maradok, valami nagyon rossz is történhet.
   Hallom, ahogy közelít felém, s a veszély s a halál gondolata fenyeget engem most. Érzem, hogy e személy, ki itt áll velem szemben, az éjszaka kellős közepén, a kihalt utcán, a fák alatt, hova még a megnyugtató hold fénye sem jut el, bizony nem jó előjel.
   Lassan s oly gyengéden közelít felém, mintha csak suhanna az avar felett, én mégis félek e alaktól, félek, ha közelebb ér hozzám, talán nem lesz elég erőm elfutni, nem fogok tudni kikerülni szemei bűvös gyönyörűségéből. Így hát, hátrálok, remélve, hogy az utcák éjjeli fényei eljutnak hozzám, s talán ... talán lesz elég bátorságom elfutni. Valami a sötét fák árnyai között kirajzolódik, az ő alkatának vonalai. Magas s sötét alakzat jelenik meg előttem.
   Megtorpanok az lámpák alatt, míg ő hangtalanul kilép a sötét fák alól. Ahogy meglátom a fényekben alakját, bármennyire is fura, de ... de, ... elképesztően helyes ez a fiú. Mondanom sem kell, e világon ritkán látni ilyen sármos, s nyugodt tekintetű embert. Ahogy a hangja, úgy a megjelenése is megnyugtat, mintha a lelkemben dúló összes kétely, keseredettség vad hullámai lecsendesednének, nem  pusztítanák lelkem partjait. Csak nézem őt, ahogy a hold és a lámpák sárgás fényei játszanak vállig érő fekete hajával, melybe belemarkol az éjszakai szellő kezei. Bámulatos.
- Látom fáradt tekinteteden, hogy megragadta őket a gyönyör halovány szikrája. Már ezért a látványért érdemes volt ennyit várni rád.
- Hogy mire?
- Ne tagadd le valós érzéseidet. Hisz annyira egyértelmű, leolvasható a szemeidről, hogy tetszem neked.
- Hmm ... - nem értem, hogy miről dumál ez az alak, de látszik, hogy nagy az önbizalma.
   Felém nyújtja vékony kezeit, hosszú ujjait, igéző tekintetéről nem tudom levenni a szemeimet. Már majdnem megfogja kezemet, de a kábulatból még időben feleszmélek. Hátrálok, nem is ... futok. Lihegve s levegő után kapkodva kapom fel a bringát, és tekerek el. Elég gyorsan tudok tekerni, ő pedig gyalog van, így van esély, hogy megmeneküljek. Hátranézek, fürkészem a lámpák alatti halovány látképet, de semmi, nem követ, s ez valamiféle megnyugvással tölt el.
   Remegve érek haza, a biciklit is csak úgy lehajítom, nem törődve vele, hogy hova esik. Végre hazaértem. Dobogó szívem is lassan megnyugszik. Elalvás előtt még beveszek valami nyugtatófélét, mert ez a mai nap is aztán bővelkedett furcsaságokban. Lekapcsolnám a villanyt, hogy aludhassak végre, de valami nem stimmel. Valami van az asztalon, valami nagy. Mintha mindent visszaraktam volna a polcra. Vagy mégsem? Na mindegy, akkor visszarakom a helyére, és irány az ágy. Felemelem a könyvet. Nagy s vaskos, vörös bőrkötésű könyv, megsárgult lapokkal. Nekem van ilyen könyvem??? Nem gyűjtöm az antik könyveket. Kinyitom a borítóját, s ez a cím szerepel benne, " Örökkévalóságig tartó szerelem ". Fura egy könyv ez. Van valami alcíme is, " Egy halandó lány s egy magányos vámpír gyönyörű szerelmi tragédiája ". Miféle cím ez?? Na, azt hiszem ettől a könyvtől holnap megszabadulok. Igaz is, megyek aludni. Holnap korán kell kelnem.
   A fene vinné el, ez a könyv, nem hagy nyugodni. Vajon miről szólhat? Tényleg egy halandóról és vámpírról? Tényleg tragédia lesz a vége? Vagy valami boldog happy end? Egye fene  pár oldalt azért beleolvashatok, ha már úgysem tudok aludni. Az első oldal, melyen a cím szerepel aranyszínű betűkkel van írva, na ez egy tényleg antik darab.
   Lapozok tovább, olvasom, első fejezetben semmi érdekes. Egyenlőre gy hétköznapi unalmas könyvnek tűnik, semmi extrém. A városról írnak, a környékről, az emberekről. A második fejezetben már a lány is megjelenik. Egy huszonéves szőke hajú, vékony s gyenge testalkatú, kis bátortalan, s a lehulló virágszirmokat is megsiratja. S pont e természete is viszi folyton bajba. Piszkálják, kiközösítik. Szegénykének szörnyű dolgokat kell elviselni, az iskolában, és családjában is.
   Egyre jobban úgy érzi e lét már nem tartogat neki semmit sem. Így hát szörnyű s visszavonhatatlan döntésre jut. Ha már nincs miért élnie, hát eldobja magától e létet. Gondolkodik, végül eszébe jut, hogy nem tud úszni, s jobb sem jut eszébe, marad a leglassúbb halál, a vízbefulladás. Elindul a közeli tóhoz, de balszerencséjére pont turistaszezon van, így zsúfolva van a tó, pedig már este van. Még jobban elkeseredve fordul vissza. Gondolkodik ... míg végül eszébe jut, hogy a kádat teli engedi, abba is bele lehet fulladni. Így is tett. Csurig engedte, és ruhástól belefeküdt, miközben utolsó gondolataival nosztalgiázott még. A gyermekkorára, az iskolásévekre, ... Valami történt, valami, mintha a fejembe fészkelte volna magát, olyan gondolatok, melyek nem az enyémek, amik inkább olyanok, mint azé a fickóé. Vad s merész gondolatok. Valahogy én is úgy érzem magam, mint ez a lány a könyvben, nincs miért itt maradnom, e földi létben. Én is úgy döntöttem, mint a leány, a lassú s keserű halált fogom választani.
   Nagy a kád, sok víz fér bele. Benne ülök, majd egy utolsó lélegzetet véve merülök bele a vízbe. Szúr a mellkasom. Szörnyű, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fájdalmas és hosszadalmas lesz. Levegő után kapkodva nyúlok ki a vízből. Valami vagy valaki után nyúlva, talán egy barát, ki most itt lenne, rögtön kihúzna, de nekem sosem voltak barátaim. Lassan segítségért kapkodó kezeim is visszahullanak a vízbe. Szemeimben izzó fájdalom s félelem lassan kialszik, csupán a víz nyaldossa őket. Lelassul szapora szívverésem, már csak aprókat ver, mellkasom is alábbhagy az őrült lüktetésből. Így végig gondolva, mégsem volt ez olyan szörnyű halál. Hiszen most olyan nyugodtnak érzem magam ... nem fáj semmim sem. Kellemes melegség járja át testem, s ez pont olyan érzés, mintha a fellegekben repülnék. Hát mégis csak igaz? Tényleg ennyire kellemes a mennyország? Ez az érzés pont olyan, de ... valamiért mégsem vagyok benne biztos, hogy ilyen lenne.
   Ahogy így lebegek a teljes nyugodtságban, hallok valamit. Halk, s aggódó hangokat hallok a messzi sötétségből. Halk, s nem is értem mit akar, de érzem, hogy aggódó hangok ezek, félnek, hogy jelentéktelen lelkem talán eltűnik örökre. Erősödnek a hangok, s közelítenek felém, ahogy egyre jobban figyelek rájuk. Áthatolnak a sűrű sötétben, halk dallamként ivódva belém. Annyira kellemes s nem tudok nem rá figyelni. Most hallom csak, hogy nem több hang szól, csak egyetlen egy, mely mindenféle hangnál erősebb s aggódóbb.
   E sötét világ határán valami világosság jelenik meg, s a hang is e felől érkezik. Ez olyan fura érzést kelt bennem, mintha oda kellene mennem, mintha ez a hang vonzana magához. Nem mintha egy kicsit is számítottam volna erre, de ez pont olyan, mintha valaki visszaakarna rángatni az életbe. Mégis, ugyan ki lenne az? Hiszen már évek óta egyedül élek és soha senki nem jön hozzám. Akkor miért pont most? Vajon ki lehet az? S egyáltalán valóságos ez a hang? Nem lehet hogy csak az oxigénhiány játszadozik az elmémmel? Nem, nem hinném, túl valóságos, és az érzés is, amit e hang kivált belőlem. Vakítóan fehér kezek nyúlnak felém. Bár nem akarok visszamenni az életbe, mégis ... nagyon érdekel, hogy ki lehet az, aki közbeavatkozik a halálom végkimenetelébe.
   Bátortalanul s vissza-visszalépve nyújtom kezemet, mire a kéz megragadja csuklómat s teljes erőből kiránt e átmeneti világ homályából.
   Bármiféle erő nélkül nyitom ki szememet, ég a szemem a víz miatt, de ennyi is volt. Nem tudom nyitva tartani őket. Túlságosan fájnak, és nem csak a szemeim, de a lelkem is, hogy ilyen könnyelműen képes voltam visszatérni e világba, ahonnan mindenáron menekülni akartam. S az a legszomorúbb, hogy nincs is itt senki, senki sincs, csak én, én vagyok oly balgatag, hogy visszatáncoltam ide.
 

Chapter 3

   A reggeli napfény ébreszt fel. Legalábbis gondolom hogy az, mert szemeim égnek, s le vannak takarva valamivel. Valami kendővel, aminek fura növény illata van, talán gyógynövényes lehet. Viszont ez végképp fura, mivel nem tartok itthon gyógynövényeket, mivel nem hiszek az efféle hókuszpókuszokban.
   Már megint megválaszolatlan kérdésekkel vagyok körülvéve. Ismét megtörtént velem, hogy eszméletlenül fekszem és valamiféle módon az ágyamban ébredtem. Kezdenek összekuszálódni a gondolataim és az emlékeim is. Így e kérdésekbe temetkezve indulok munkába. Hiszen ezekre az eseményekre ismét nincs megfelelő válasz, nincsen. Hogy hogyan érkeztem meg, magam se tudom.
   Elég rosszul nézek ki, kimerült, fáradt, sápadt, karikás szemekkel, de ez senkinek sem tűnik fel. Szerencsére. Fogalmam sincs, hogy mivel magyarázkodhatnék. Lassan telt a munka, hisz gondolataim nem hagytak szabad tudatot nekem, emésztem magam, hisz nem jut eszembe értelmes magyarázat erre a pár nap eseményeire. Semmi. Valahogy mégis eltelt a mai munkaidő is. A lehető leggyorsabban haza akarok érni. Sietek, de még a hazaút feléig sem érek el, mire egy hang szól hozzám.
- Hogy érzed magad? Kiheverted a tegnapi napot?
- ... Hogy mi?? - csak, nem??? Gyanakodva fordulok meg, s meglepetésemre a múltkori fazon áll előttem. Pont olyan szépen s elegánsan. Van valami ebben a férfiban, ami nem hagy nyugodni, mely arra késztet, hogy akkor is rá gondoljak, mikor nem is vagyok vele.
- Nem állok le idegenekkel beszélgetni, így a kérdésére sem fogok válaszolni. - remegve indulok tovább.
- Ugyan már, mi ez a túlzott udvarias beszéd? S egyáltalán mióta lettél ennyire bizalmatlan velem szemben?
- Bizalmatlan? Nem ismerem önt, és ...
- Öhmmm ... mire kértelek az előbb?
- Jól van. Nem ismerlek és pont ezért is hagyj békén. Keressél valami jobb szórakozást, minthogy rám hozd a frászt.  - tekintetemben leírhatatlan düh tűzét izzítva fordulok meg, s távolodok e fura alaktól. Annyira remegek, hogy még talán ő is észreveszi.
- Kérlek ...
- ... - e szavakra megtorpanok, hiszen annyira szomorúan s kétségbeesetten mondta. Szinte én érzem rosszul magam, hogy csak így faképnél hagyom.
- Kérlek ... nem akartalak megijeszteni, nagyon sajnálom. Nem vagyok gonosz ember és bántani sem akarlak. Csupán, nagyon kedves lánynak láttalak. Ennyi az egész.
- Nem gondolod, hogy ez már egy kicsit elcsépelt szöveg? Minden lánynak ezzel a szöveggel jössz?
- Miért viselkedsz így velem? Valami rosszat tettem?
- Akkor, válaszolj valamire. Tegnap, amikor a kádban voltam, te ... te húzták ki a vízből? - tudom, hogy hülye kérdés, nagyon is az, hisz ő nem lehetett, de ő utalt arra, hogy tudja mi történt velem.
- Igen, én voltam. Azt hiszed, hogy hagyom, hogy ekkora marhaságot kövess el? Hogy ily esztelenül dobj el egy ilyen értékes életet?
- Értékes élet? Neked ez az? Fura értékrended lehet. Hagyj békén, és ne mert többet zaklatni. Világos?
- Nem, nem az. Képes lettél volna, csak így elmenni, s itt hagyni? Azt már nem. - - Hogy mit mond ez az alak? Úgy beszél, mintha együtt lennénk vagy legalábbis ismernénk egymást.
   Hiszen, ahogy mondtad, még nem is ismerjük egymást. Akkor meg miért nem ismerjük meg egymást.
- Hogy micsoda? Látom, elég rámenős vagy, s azt hiszed, mindent megkaphatsz, csak ki kell mondanod? Ki kell hogy ábrándítsalak. Na, de nekem nincs időm ilyen dolgokra. Fáradt vagyok, szóval jó lenne, ha lekopnál, érthető voltam?  - megfordulok, hogy eltűnjek innen, de forogni kezd velem minden, csillagok repkednek körülöttem. Rengeteg apró s fényes villódzó csillagocska.
   Lábaim cserben hagynak, de szerencsére ez a fura srác pont időben kapott el. Tehetetlenül pottyanok erős karjaiba. Próbálok magamhoz térni, érzéketlen végtagjaimba életet csiholni. Olyan homályos minden. E közben, ahogy fölém hajol, s magához ölel, közelebbről is látom arcát. Nem úgy néz ki, mint egy hétköznapi srác. Inkább mondanám színésznek, sőt inkább modellnek. Arcának nemesi vonásai, tényleg nem olyanok, mint bárkié, egyedi. Még sosem láttam ilyen gyönyörű arcot. Már biztos, ő nem egy egyszerű ember. Annál, csakis több lehet, sokkal több.
   Mélyeket pislogok, próbálom minél tovább nézni e arcot, ki itt van, de már nem megy. Ájultan hull a porba karom. Tudom, hogy idegen, aki betört hozzám, aki beleavatkozik minden dolgomba, egy bizonytalan múltú fickó, mégis, úgy érzem ... benne megbízhatok.
   Jól eső érzés, hogy van aki ennyire aggódjon értem, hogy még a halálból is visszarángat, vajon mekkora ereje lehet igazából? Képes ennyi áldozatot hozni, kockáztatni, miattam, pedig nem is ismer. Ám ennek ellenére is, boldog vagyok, melegség tölti el lelkem, még ha egy rövid időre is, de végre érzem azt, amit már olyan régóta nem ...  élek, élek, igen, végre én is élek.
   E melegség közepette, mint gyenge szellő suhogna, fákat ringatva. Hallom a fák suhogását, az éjszakai lények különös dalát. Itt cseng körülöttem, mint halk hárfa játssza dallamát, elringat, álmokat szőve fejembe egy hihetetlen világról, még hihetetlenebb lényekről, ez lehet az álomvilág.  Puha s meleg ölelés vesz körül, beletemetkezem e varázslatos érzésbe. Lassan kinyílnak szemeim.
   Vöröses fény lengi be az ágyam, hol fekszem, de jól látszik a szoba másik fele. Hófehér a mennyezet, antik csillár lóg le róla. Hatalmas, lógókkal teli aggatott, kristályokkal ékesített lámpa. A szoba falai vörösek, akárcsak a függönyök, régies bútorok, szó szerint múzeumi darabokkal telerakott. Mintha visszarepültem volna az időben több száz évet. Ugyan milyen álom csöppentem megint?
   Ledúrom magamról a takarót, merev lábaimat a csillogó padlóra rakom. Bámulatos. Annyira fényes, hogy látom benne saját magamat. A vékonyka arcomat, a kiengedett hajamat ... most, hogy jobban megnézem, én nem így néztem ki. Hajam fel volt kötve és egyáltalán milyen ruha ez rajtam?
   Enyhén kivágott, hosszú földig érő bő, leheletnyien uszályos ruha van rajtam, derékban passzentos, lógó ujjakkal, amolyan tipikus grófkisasszonyos viselet. Ha nem ebben a helyzetben lenne rajtam, azt mondanám, gyönyörű. Nagyon is gyönyörű, sose venném le. Nézegetem magam e különös világ rabságában, mert nyilvánvaló, hogy nem véletlenül kerültem ide, s az még nyilvánvalóbb, hogy szabadulásom még nehezebb lesz, mint amit eltudok képzelni. Körbenézek e szobában, nem túl vagy, szinte csak akkora, hogy egy ágy fér el benne, pár szekrény s talán még 200-300 ember. Totál átlagos szobácska. Ezzel próbálom nyugtatni magam. Keresem a kiutat, de egyet kivéve minden ajtó zárva van. Arra is megpróbálok rájönni, hogy hol lehetek, hiába töröm a fejem, sehogy sem rémlik ilyen nagy ház a közelben. Odalépek az ablakhoz, hátha kinézek, s ráismerek a környékre, de tekintetem majd lefagy a látványtól. Csupa zöld minden. Hatalmas fák, kővel s szobrokkal díszített kert, egy nagyon szép görög stílusú szökőkúttal. Még terasza is van ennek a szobának. Lassan kinyitom az aranyszínben pompázó hatalmas ajtót. Arcomat megcsapja a langyos meleg levegő, enyhén fúj a szél s lengeti a rajtam idegenkedő ruhát. Fürkészem a kertet, a távolban valami ismerős építmény látványában reménykedve, de semmi, csak a fák. A zöld bokrok közül előbukkan egy férfi. Ő az! Azt sem tudom, hogy mit kérdezzek tőle. Talán azt, hogy + Hol vagyok?" vagy " Mi ez a hely, hogy kerültem ide s mit akarsz tőlem?". Felém néz s rám mosolyog. Nem is tudom, valahogy nem tetszik nekem ez a mosoly. Túlságosan is kedves. Egy valami már biztos, el kell valahogy innen mennem, bárhogy. Visszarohanok a szobába, kinyitom az ajtót s végigszaladok a folyosón. Nem látom a végét, csak egy aprócska fénypontot a végén, ami nem közeledik, inkább egyre csak távolabb kerül tőlem. Viszont, ha ez a folyosó sosem ér véget, akkor az ajtók közül valamelyiknek a kijáratnak kell hogy legyen.
   Találomra kinyitok egyet, de ez nem a kijárat. Igaz, olyan sötét van bent, hogy nem látom milyen szoba lenne ez. Belépek, s a falat tapogatom a kapcsolót keresve, de nem találom. Valami puffan mögöttem. Az ajtó záródott be, itt rekedtem. Megdermedve olvadok bele a sötétségbe. Keresem az ajtót s kezem megakad a kilincsen. Mélyet lélegzek, talán ez a kijárat lesz. Kinyílik, na akkor menjünk egy másik ajtóhoz ... de, ez nem is a folyosó. Hihetetlen, látszatra ez is egy szoba volt, de mégsem az. Csupa fű borít mindent. Előttem apró csillogó kövekkel kirakott út vezet a fák közé. Felnézek az égre, s most látom csak igazán ... ilyen nem létezik, csak álmodom, ezt a fura világot. A felhők melyeknek felettem kellett volna vonulniuk, nincsenek, még maga az égbolt sem olyan. Helyettük az égen az én tükörképem követ. Az egész olyan, mintha egy hatalmas s végtelen tükör lenne kifeszítve a fejem fölé, mely az alatta elterülő világot láttatja. Mindent látni benne, a fák lombjait, az utat, s tükörképemet. Ahogy lassan megszokom ezt a különös világot (bár hébe-hóba felpillantok a tükörképemre). Annyira fura még mindig, valahogy nem hasonlítok arra a lányra, aki fentről mered rám. Megállok, s nézem őt. Sokkal szebb és olyan gyönyörű fodros, uszályos ruhában van. A haja, meg leheletnyien hullámos. Talán ez a tükör a belső vágyainkat mutatná meg? Halkan megkérdem magamtól. " vajon én is lehetnék egyszer ilyen szép? " Tudom, hogy hülyeség saját magammal beszélni, de ezt most kikívánkozott belőlem. Nagyot sóhajtva, kémlelem tovább e tájat. Semerre sincs kijárat, ez bizony egy igazi kalitka. Az egész egy nagy labirintus, tele zsákutcákkal.
- Nem kell ezen rágódnod. Innen úgysem jutsz ki élve. A sorsod megpecsételődött, mikor beléptél ide ...
- Ki volt az?  - Honnan jött ez a hang? Bárki is legyen, nem jó ember, hisz hallatszódik a hangján, bántani akar.
 - Igen, bizony, bántani foglak, mert ketten nem férünk el itt. Én biztosan maradok, tehát te leszel az ki elfogsz tűnni örökre. Örökre. ÖRÖKRE. Vuhahahaha
- ... - Már tudom, hogy honnan jön ez a hang. Felettem, ebből a különös tükörből. Megfagy bennem a vér, ahogy látom tükörképem táncolását s rémisztő röhögését hallgatom. Megriadok. Ugyan, mégis honnan lenne ereje hozzá, hogy bántson? Hiszen messze van tőlem, s a tükör másik oldalán van.
- Azt csak hiszed. Ez az én világom, nézz csak körül.
- ... - A lány a tükör másik feléből kinyújtja karját egyenesen felém, megragadva ruhámat, s vörös szemekkel néz rám.
- Menekülj csak, ha azt hiszed tudsz. Adok neked egy kis előnyt. Drága játékbabám.
- ... - Elenged s futni kezdek. Tudom, nincs esély a menekvésre, de rohanok, zihálok, remegő lábaim alig találják a ritmust, még a sírás se megy, túl nagy a rettegés.