Emlék

A Nap majd Éjszakába hanyatlik,
Eltűnik vakító fénye végleg.
Éjszaka lesz, nem csak ma, mindörökké,
Nincs több álom, nem lesz több küzdelem.
Egy nap majd lehanyatlik a Nap,
Fénye kialszik, nem áraszt többé melegséget,
Kihuny fénye, ereje odavész, nincs többé küzdés.
Lassan s Csendben Én is eltűnök egyszer.
Nem lesz ki Emlékezzék reám,
Nem lesznek hős tetteim vagy rólam apró emlékek,
Világban hagyott lábnyomaim, elfeledik majd.
Én csak Én leszek s semmi több, sőt már Én se leszek.

A Nap hazugsága

S lám, hát itt van újra, Ő
Dacolva mindennel, harcol még Velem is.
Éjszakai homályban Ő is csak tapogat,
Nem égetheti LELKEM darabkáit.
Éjszakai Hold, te mond meg Nekik,
Mit rejt a Nap fénye s Hold sugara mit fed fel.
Ködbe burkolódzott éj, ne menj, maradj itt, Velem.

Ez a hely, mi mostan menedék Nekem.
Éjszaka látom csak a valót,
Köd megbénítja Napfény bűnös átkát,
Felfedi a titkot, s felfed Titeket is.

Szemeim lecsukódva, dermed karmazsin VÉREM,
Kezeim testemmel hull az avar rejtekébe,
Eltűnik mi eddig titok volt, csak kezem reszket,
Kinyitom szemem, Hold sugara ragyog.
Most elmúlik mi eddig volt, nincs tovább.

Felállok, vissza nem fordulok, hátra nem lépek,
Indulok, az idő, most megállt, CSONTOM avarban hever,
Itt hagyom, ez már nem Én vagyok, porladjon hát szét,
Midőn e földből vétettem, hát Testem s Múltam váljék ismét eggyé vele.

Nap átkos fénye, éget, mérgez s nem enged.
Nem engedi emlékeimet, széthullok.
Révedek feneketlen szakadékba, szélén Trónolok,
Elnyel a Napfény, korbácsol múltam égető Lángja.
Emésztő tüze, mi Testem formálója, hamuvá mállaszt.

Végítélet, tetteid sose feledem, égeti LELKEM,
Hamueső hullik, perszelő Napsugár kárhozott fénye,
Ez az a utolsó álom, e végső szó szalad ki számból,
Lépteim jelzik, egykoron Létem mivoltát,
Lépteim s az idő Múlása . . .

         A Nap végső szava Felém,
             A Hold nem bújtat Titeket többé,
                 Lépteim valósak, hát igaz volt,
                       Suttogásom, hát ez LÉTEM Örök FÉNYE.