Lassan elmúltak, eltűntek a fénypontok, mik itt keringtek, apró üzenetek, mik itt lebegnek. Álmot látva, már nem mozdulok, semmit sem látok. Magához ölel a sötétség, elnyel, hisz én ide tartozom. Senki sem látta, hogy miként tűntem el, mióta is élek én így önmagam? Halandók, kik engem ismertek, már eltűntek, csupa ismeretlen lény, kik nekem semmit sem jelentenek, nem ismernek, s szörnyként kezelnek.
Régi emlékek, apró képek, a távolban látszódó emlékfoszlányok, mily régen is volt, hogy én emberként léteztem. Családom kikkel oly boldogan éltem, barátok, kiket úgy szerettem ... ó ti keserű emlékek. Bennem még mért égtek, szívem maradványait még mért perzselitek??? Már elporladt, semmi sem maradt belőle, használhatatlan s érzelmekre képtelen.
Mikor még éltem s létem a levegőtől függött, szerettem, szívem szerelmemmel reménykedett. Vártam, hogy ő ki szívemet megláncolta, magához öleljen, s mindörökké vele lehessek. Ennek már vége, emlékeim elhomályosultak, szeretteim eltűntek, szívem már nem dobog, testem végleg meghalt. Újjászülettem, s a sötétből figyelem a város pislákoló fényeit. A hűvös szellő, mely még most is olyan, mint akkor ott rég. Egyedül e létbe burkolva sétálók tova, utamat keresve, s valaha oly ékes kincsek már rég eltűntek. Más lettem, oly valaki ki halandó léten él, nincs vesztenivalója, hát ez vagyok most én. Bűnös s szívtelen lény.
Mit nekem te fájó s keserű szerelem,
Hisz ez halandó érzés, s én nem vagyok ember,
Belém mar a téboly, fáj a lelkem,
Lassan felemészt a vasfű mérge.
Zürzavar, őrület a vér édes íze,
Mindig elcsábít az emberi lét kincse.
Magányosan ... az évszázadok múltja ... egyedül járom,
Nem törődve emberi érzéssel, újabb áldozatot várom,
Gyanútlanul szemezek vele, mit sem sejtve áll ott.
Elé lépek s szemeim színe vörösbe borult,
Kétségek s félelem ... ezek az érzések, úgy imádom,
Elcsábítom s hagyom magam, vele szórakozom,
S ha megunom?
Éhségem hát vérével csillapítom.
Fogaim nyakába meresztem, kábulok,
Nincs is jobb érzés, mint a testet öltött tébolyok.
Mikor küzd az áldozat, bár menekülni nem tud,
S karjaimban roppan semmivé a csontjuk,
Elporlad s köddé váll a létük,
Már senki sem tudja ki volt ő s hova tűnt,
Csak én tudom, mi szemeiben utoljára tükröződött.
Félelem ... kétségek ... s a csordogáló könnyek,
Örült lettem, hisz engem is így kezeltek,
Te, ki szívembe döfted az éles karót,
S vártad miként lassan semmivé foszol,
Most te állsz velem szemben, figyelj jól ...
Néz szemeimbe s ne mozdulj, ez a parancsom!
Azt hiszed elmenekülsz, s ezt megúszod?
Tetted büntetlen marad, hogy ezt én hagyni fogom?
Imádom e emberi természetet, mely kétségektől s halálszagtól bűzlő,
Szenvedni fogsz, te szívtelen bűnöző,
Élni fogok, míg téged a köd körül fon,
Hisz halhatatlan létem védeni fog,
Hát pusztulj, te csúszómászó!
