Air anime idézetek

   Réges-régen, mikor még e világ más volt. A felhők s az ég is eltért a mostanitól. Csodás s a mai szemnek oly hihetetlen dolgok történtek. Mégis, akkoriban élt egy olyan faj, mely még az emberekben is nagy félelmet keltett. Fogva tartották őket, mert nagyon különleges szárnyaik voltak. Az emberek attól féltek, hogy a szárnyaik segítségével el tud repülni az istenekhez. A Yokujin-ek olyan lények voltak, akik képesek voltak közvetlenül beszélni az istenekkel, tudtak harcolni az éhínség és járványok ellen, s képesek imádkozni és megtisztulás hozni.
   Ám az miatt, hogy zárva voltak, csak még jobban vágytak az végtelen kékségbe. Ahogy egy madárnak sem lehet megtiltani, hogy repüljön, úgy őket sem lehetett ettől megfosztani. Vágytak oda, ahova ők tartoznak. Lehetséges, hogy féltek tőlük, hiszen nagy erejük volt, mégis ... ők nem voltak kegyetlenek.

 

Mikor az utolsó közülük el akart menni, hogy végre normális életet kezdjen, sajnos utol érte a végzete. Szárnyait széttárva repült fel az ég felé. Magasra, s oly kecsesen. Ám az üldözői nyílzáport küldtek feléje, s hiába is akart volna menekülni, reménytelen.
   Magasan szárnyalt a holdfényes égen, mikor az első nyilak eltalálták. Majd sorozatosan a többi, mialatt a szerzetesek átkot szórtak rá. Egy olyan átkot, mely nem csak őt bénítja meg, hanem az összes reinkarnációit is. S akik segíteni akarnak rajta, azok is hasonló sorsa jutnak. Körül fogja az átok, míg csak nem mozdulni sem bír. Egy helyben lebeg, míg az átok örökre magába zárja. Az anyjától örökölt átok is csak ront helyzetén. S így jár minden reinkarnációja. Az átok, amelyik legyengíti azokat, akik törődnek a Yokujinekkel annyira, hogy végül a halálához vezet majd.

   Az átok, mely fogva tartja e lány lelkét, egy nap majd megtörik. Mikor ez megtörténik, a lelke visszatér majd a földre és valószínűleg újra belekerül az körforgásába. De egy Yokujin lelkét olyan elhelyezni egy emberben, mint az óceán vizét áttölteni egy kis edénybe. Mielőtt áttöltődhetne, az edény el fog törni. A lány lelke visszatér a körforgásba anélkül, hogy meggyógyulna.

   Ez már nagyon régen volt. S azóta rengeteg idő eltelt, s rengetegszer is született újjá e lány. Mégis ... nem olyan könnyű őt megmenteni. Hiszen az átok alól nem könnyű megszabadítani. Mégis lesz majd valaki aki megtalálja őt, s segíteni fog neki. Lehet hogy nem ő, de akkor majd valaki más, egyszer majd biztosan megmenti őt.
   A lány fent az égben folyton csak szomorú álmokat lát és nincs senkije. Nem lehet boldog, ezért nem tehet semmit, csak annyit, hogy szomorú dolgokról álmodik. A hátán megsebzett szárnyak vannak. Melyeknek nagy misztikus erejük van. Ezek a szárnyak magukban tárolják rengeteg ember emlékeit.
   Ha majd egyszer valaki megtalálja őt meséljen neki sok vicces történetet és szabadítsa meg őt a szomorú álmaitól.

" Erő ... szél ... Most ... az ... amit mi végül megöröklünk ... Egy álom amit a csillagok látnak ...
 Szárnyak, melyek a távoli Ryukyu-ba valók ...
 Egy út a lelkünknek ... "

" Ha tehetném egymásba fonnám a szárnyainkat ... és repülnénk a nyári égen, ahová csak szeretnénk ... "

Ízelítőnek most ennyit, menni kéne aludni.

Rajzaim

 こんばんはみなで！

 Itt ülök a gép előtt, s azon gondolkodom, hogy mit is csinálhatnék ... tanulni már fáradt vagyok (ma eleget tanultam, majd még este, ha lesz kedvem), szóval ... gondolkodóba estem. Mit is tegyek. Kint sötét van, én meg itt ülök egyedül. Most az Air OST-ját hallgatom, s nosztalgikus érzések támadnak bennem. Mint a szomorúság s  magány, de én nem vagyok egyedül. Bár létemet mindig egyedül élem, én nem vagyok egyedül. Ha csak felnézek a végtelen kék égre, én látom, amit sokan nem láthatnak...
   Mielőtt megint regényírásba kezdenék, inkább rakok fel pár rajzot, amik az én műveim. ^^

Egyenlőre ennyit, aztán ha még lesz időm, akkor rakok fel, mert van bőven. 

Főleg amikor még Szegedre jártam, készült egy "pár" rajz. ^^

Esti gondolatok a sötétben ...

   Magányos éjszakánként, mikor a hold vörösbe borul, s a kinti tájat befedi a sűrű s fojtogató köd. Mikor már azt hiszed a sötétből beszűrődő zaj, csak hallucináció csupán ... vajon akkor mit csinálsz?? Rádöbbensz talán, hogy álmaidat, melyeket meg akartál valósítani, "Eddig miért nem tettem meg?". 

   Nem törődöm semmivel sem. Hiszen ez az én életem. Kinyitom ablakomat, s pislákoló városi fényekkel csordulnak ki könnyeim. Szerettem volna e pillanatot valakivel megosztani.  Valakivel aki velem együtt nézi a csillagokat, a távoli csodás felderítetlen világot. De nem ... mindig is egyedül voltam. Bárki is volt mellettem, mindenki elhagyott. "Vajon miért hagy el engem mindenki? ". Én küzdöttem, harcoltam, és mégis ez lett a vége. De nem zavar. Az évek során már hozzászoktam, hogy ez így normális. Az élet melyet most élek, nekem a magány jutott csupán.  

   Egyedül ülve a szoba homályában, álmodozom az égről. Arról, hogy égen repülhessek. A felhők közt suhanhassak. Lábaim alatt a homályos köd foszlányai. Szárnyaimat szét tátva a mélybe vethessem magam, s a tenger felszíne felett az ujjaimmal érinthessen a hűvös tenger habjait. Micsoda álmok járnak át, a párnámba borulva. Könnyektől áztatott arcomra halvány mosoly ül. Igen, a beletörődés örök szikrája. Hiszen tudom én jól, ez így jó nekem. 

   Könnyeimben úszva s gondolataimba merülve riadok fel egy különös hangra. Apró s mégis oly szép hangra, mely kiránt e szomorú világ kalitkájából. Párnámat félre lököm, s fejemet fordítom a nyitott ablakon beszűrődő hang után. Egyre hangosabb, a szél erősödik, felállok s odasétálok. Bátorság sosem lakozott szomorú szívemben, de mégis ... ez most annyira nem érdekel. Kihajolok s a párkányba kapaszkodva beülök az ablakba. Lehunyom szemeim, s csak a csilingelő hangot követem.  A távolban különöset látok. Sötétbe burkolódzó alak, mely engem figyel. Kijjebb hajolok, s  csupasz lábaimat a deres fűre teszem. Hideg, de a kíváncsiságom sokkal nagyobb. 

   Követem, míg ő egyre távolabb kerül, s végül örökre eltűnik. Csupán egy fénycsóva és egy pár tollpihe mi utána maradt. Megfogom a tollat, s szívemhez szorítva, érzem. Szomorú s fájdalmas emlékek melyek e tollban rejtőznek. Szívembe zárom e érzéseket, s visszasétálok a szobámba. Más ember lettem, hiszen különös feladatot kaptam, de nem csak én ....  

Közös küldetés

Ezt a verset neked ajánlom, drága Saki húgocskám. ^^ Neked írtam egy levelet, s mikor elküldtem, megszállt az ihlet. Ez lett belőle. E versike, mely neked íródott, a mi közös küldetésünkről. ^^

Közös küldetés


Két költő lélek, mely e világba tévedt,
Hol most szívünk vágya ébred,
Nyisd ki szomorú szemeidet.
Lásd mi e földön oly ékes.
A felhők átlátszó éneklése.
Hiszel most nekem,
Ebben a hihetetlen képzelgéseben??
Ha felnézel a csillagos égre,
Mond mit képzelsz magad elébe?
Egy csodás világot, mely talán nem is lehetséges?
Vagy egy olyan álmot, mely jó lenne ha végre életre kelne?
Csak rajtad múlik, hogy álmaid valósággá válnak-e.
Hiszen tudod, én hiszek benned,
A benned rejtőző csodás lélek varázserejében,
Mely most ide vonzott engem.
Melletted állva nézek a szikrázó égre.
Ugye te is látod a csodát a felhők tengerében?
Széttárja szárnyait, s suhan a szellő leheletében.
Érzed, azt amit az a lény most álmodik éppen??
Szomorúság s fájdalom mely lakozik szívében...
Élettelenül lebeg a csillagos égen,
Reményeket várva az alatta elterülő kietlen vidéken.
Hallod a csengők csilingelését, mely a nimfák dalával együtt szól?
Hallanod kell, ha érteni akarod az angyal hangtalan énekét.
Érezd, a táj nosztalgikus illatát, mely magába bolondít?
Bár az angyal eltűnt örökre, az emlékei az égben rekedtek.
A mi feladatunk azt magunkba zárva, a papírra megörökíteni.
Nyisd ki hát szomorú szemeidet, mert az álmok itt nem érnek véget.
A hangtalan ének még mindig ott vár téged.
Az angyal hófehér tollai, melyet lehullattatott néked,
Azzal írj varázslatos s káprázatos meséket.
Mert mi bennünk még élnek a csillagok emlékei.
Mi hallunk mindent mi ebben a világban zajlik.
Nekünk megadatik, hogy leírjuk emlékeit.
Becsukom szemeimet, érzem a halk s fájdalmas dallamot,
Mely megrázza sírásával  e sötét tájat.

Haláldal

  Még szeptember lehetett, mikor vonatra szálltam. Csak keveset utaztam, de mégis ... e versikét írogattam le. Magam sem értem, hogy azon a rövidke úton mi is történhetett. Talán a kellemes napos idő vagy csak talán némi égi ihlet szikrája csapott meg ... nem tudom rá a választ.
  Csak ültem a kis füzetem mellett. Tollat ragadva írtam fel e címet "Haláldal".  A táj elmosódó foszlányait néztem, a meg-meg csillanó tavak varázslatos mibenlétét. A tollam mintha magától írt volna. Nem gondolkodtam azon miként kéne szavakat formálni, hogy e rímek értelmet nyerjenek. Csak úgy jöttek, s a szavak áradata maguktól adták meg a választ.
  Ha vonatra szállok mindig ez történik velem. Valamiért a vonaton jön meg az ihletem, persze a sejtelmes naplementei táj is hasonló eredményt vált ki belőlem. Van egy hosszú történetem, melynek első oldalai a vonaton látták meg a napvilágot. Ugyancsak fél órát írtam, de azt hittem, hogy nem fogom tudni letenni a tollat. Csak úgy jöttek a gondolatok. Hihetetlen érzés volt. Azóta már bővítettem rajta, s újra leírtam egy őt megillető külön füzetbe. Na de ez most nem ennek a helye. Most a versemről írok.

この詩(し)を読んでください。

Haláldal

Élettelenül sétálok az oszladozó sötétben
Ismeretlen, ki engem kitagadtál, hát mond el.

Azon a napon is úgy, mint pont most is
A sötét ködben kerestem a reményeket.

Naplemente különös fénnyel borítja e lelket
Lehetséges, hogy utazásaim dalai itt véget érnek? ...

Halálnak adnám mindenem, miért élek még ...
A te hazugságod az mely még életben tart.

Hiszek neked ... hittem neked ...
E ragyogó kék alatt örök bosszúra esküzők ellened.

Farkasszemet néztünk egymással
Néztem ahogy fegyvert fogsz rám.

Végre kinyíltak csukott szemeim.
A mező szélén a vöröslő patakot nézem.

Esteledik s fojtogató köd száll reám
Felettem vijjogó madár dalát örökre magamba zárnám.

A jövőben még magamra találok
Visszatér e romlott test, e romlott lélek a pokolból.

Most is bízok benned ... most is csalódtam benned.
Lehulló virágszirmok örökre betemetnek engem.

Megváltozott vöröslő virágszirmok
Az este is folytatódik, az örökkévalóság álmodik.

Az egyetlen ok, mely még itt tart ...
Hófehér bőröm, üveges szemeim ... emlékszel még?

Rég volt már, hogy így ellenségként szembe álltunk.
Talán a rózsák majd a rózsák emlékezni fognak, hogy mivé is váltunk.

Az eltelt évek csak rontottak mindenen
Mindent félredobva hunyom le szemeim ...

"Látom te semmit sem bántál meg,
Romlott lelked a pokolban fog szenvedni mindörökre".

Bár semmi sincs, mégis félredobom őket,
Megtanítom neked mi az a kegyelem.

Van előnye annak, ha már halott vagy,
Erősebb vagyok, mint ahogy hinnéd.

Szavaidnak már nincs hitelessége,
A szívem már nem dobog, nem hisz neked.

"Ennyi volt ... a halhatatlan virágok is eltűnnek egyszer,
Most te is eggyé válsz velük."

Szemeim fénye a naplementével eltűnnek,
Testem eggyé válik a lehulló sötétséggel.

Még most is hiszek neked ... még most is csalódok benned.
Álszent szavaid melyek bűzlenek.

Elfogadom ítéleted, mégis örökre átkozni foglak.
Kitaszítottál e égi világ birodalmából.

Elfogadom ítéleted, mégis örökre hálálkodni fogok
Kitaszítottál e bűzlő égi világ birodalmából.

"Én vagyok a kezdet s a vég.
E lét megkérdőjelezhetetlen ura.

Szembeszállsz velem, ki e létet teremtette
Te is én belőlem teremtettél.

Tagadod azt aki igazából vagy,
Mi egyek vagyunk."

Tagadom ... tagadom hogy tőled származom.
Kárhozott lelkem a pokol halhatatlan ura.

Ennyi volt ... a halhatatlanok is eltűnnek egyszer.
Most mi is harcolunk az örökléttel.

Mennyben az örökké tartó hófehér mindenség
Pokolban az örökké tartó kínszenvedés.

Lassan vonulnak a felhők felettünk ...
Lassan minden rendeződik ...

A két birodalom harca örökké fennálló halhatatlan játszma,
Melyből senki sem léphet ki győztes félként.

雲 (くも) Felhők Part II.

Felrakom a többi képet is, ami elmaradt. Szerencsére mostanában a természet a kezemre játszik, hogy ilyen szép képeket tudjak készíteni. Bár a mai nagy ködről lemaradtam (mivel nem volt nálam a gép), na de lesz még ilyen. Lassan meg jön a havazás is.

雲 (くも ) Felhők Part I.

Nos, ma amikor tanultam s kinéztem az ablakon, gyönyörű felhőket láttam. Félredobva mindent kezembe kaptam a fényképezőt s rohantam ki. Ki nem hagynék egy ilyen jó pillanatot, hogy képeket készítsek. És milyen jól tettem?!!! Rég láttam ilyen szép felhőket, persze a múltkori volt a csúcs, de a mostani is hihetetlenül gyönyörű volt. Rakok fel a múltkoriak közül is párat. ^^



これ、夕焼けで撮った写真です。とても素晴らしくて面白写真です。見てください！！

A mai napi kis alkotásaim: 

Következőleg majd felrakom a többit is, csak még ki kell válogatnom a jobbakat, bár legszívesebben az összeset felraknám. ^^

不死身の愛 (ふじみのあい) Halhatatlan Szerelem

  Tudom, hogy nem mostanában volt frissítés, de cserébe most rögtön egy versikével kezdeném. Korai esti időkben, mit is választhatnék a gyűjteményemből, egy átlagos vámpír-halandó love story. Jó szórakozást. ^^


不死身の愛 (ふじみのあい)

Mondd miért kínzod magad?
Mondd miért áltatod magad?

E hűvös éjszakán mikor megláttalak
Sötét s mámoros illat vette körül alakodat.
Játszottál velem, mintha nem is élnék
Megbabonáztad testem, perverz gondolatokat keltettél bennem.

Ijedten menekültem karmaid közül
A táj csendje nevetésed tüzével vegyült.

Magam elé bírtam csak nézni,
Hisze izzó tekinteted térdre kényszerít.

Csípős szél fújta izzadó testemet,
S bár melegem volt, a hideg rázott ki tőled.

Megragadtad vékony karomat s magad mögé rántottál
Csillapíthatatlan sikítozás fagyott arcomra.

Átkoztál ... s dühös voltál ... elhalványuló testemért ...
Amiért szívem tagadta az elmúló évek szenvedélyét ...

Kétségbeesetten hajtottad fejed ölembe,
Reménytelen ... ezek az érzések felemésztenek.

Azokban a pillanatokban olyan szomorúnak s magányosnak tűntél.

Remegtem a puszta érintésedtől is,
Most mégis beléd kapaszkodva bújok hozzád.

Magam sem értem, hogy mit művelek ...
Reménykedem ... s várom mikor majd meghallhatom
A virágzó rózsaszirmok éjféli énekét.

Azon a napon majd felébredek a valóságból.
Fájdalmas lélegzetem a hófehér emlékek maradványaiból ...

Nézz csak rám ... mond így szerettél volna látni?
Megtörve s mély sebekkel a szívemben? ...

Fekete hajadat ezüstösre festi az éjvilág ura
Szemeid fénye szíved vágyát sóhajtozza ...

Egy valakit akar csak az örökkévalóság
       utolsó remegéséig látni ...
Együtt leszünk míg sötét lelkünket fel nem
       emészti a vérvörösen izzó hold pillantásai ...

 

Őszi túra a Szegedi Füvészkertben

  A napokban jártunk a szegedi füvészkertben. Eddig még sosem voltam, pedig a szomszédos megyében lakom. Mégis ... hihetetlen világ tárult elénk, mikor megérkeztünk. Maga a hely is gyönyörű volt, amit csak fokozott az őszi táj szikrázó színei. Hol sárgába borulva vakították el a csodálkozó szemeit, hol pedig a vöröses árnyalatok kábították el.
  Pesten is jártam már a füvészkertben, de az ehhez képest, virágoskertecske. Nagy területen fekszik el. Olyan különlegességei is vannak, mint pl. az Indiai lótusz. valamint a Dél kínai ősfenyő (más néven szecsuáni ősfenyő).
Igaz, nem tavasz van, hogy a virágzó fákat, virágokat is megtudjuk csodálni, de az őszi táj lélegzetelállító szépsége, még ezt is feledtetni tudja. Nincs is ahhoz fogható szó, mikor megállunk a tó előtt, s a víztükörben megmutatkozik egy másik világ. A lehulló falevelek úszkálnak békésen, a lengedező faágak üdvözölve hajlonganak előttünk. Közelebb lépve a tóhoz, látszik egy kicsit a meder, melyet még a régen lehullott falevelek takarnak be. A kis hidacska, melyet a sárgálló falevelek szőnyegként terítenek be. Ha lett volna egy kis időm ... mondjuk egy teljes napom ... biztosan eltudtam volna üldögélni a tó mellett.
  Mégis, szavakba oly nehezen foglalható össze, milyen csodálatos világ tárul az elé aki elmegy ide. Hihetetlen. Aki imád fotózni, netán ihletre vágyik annak viszont végképp ajánlott helyszín.
Én is készítettem egy csomó képet, mivel imádok fotózni. Ízelítőnek rakok fel párat, hátha valakinek megtetszik és elmegy.

Akit még érdekel több kép, keressen meg a facebook-on. 

Haldokló élet ... pusztuló lélek ...

Nos ... mit mondjak  ... a tegnapi nap maga volt a pokol. Néha már azt hiszem e lét mely kijutott nekem e föld nevű bolygón, csak átok, mely a megátkozott lelkemet bünteti, míg csak fel nem emészti a pusztító tűz. Égjen hát e lélek, míg csak meg nem szabadul minden szerencsétlenségtől.  Míg végül a megnyugtató tenger habjaiba hullva,   örök álomba merülhessen, egyé válva a mélyben úszkáló sellő lényekkel. Várom azt a pillanatot, mikor e test örökre megpihenhet, mikor a szívem már nem érez többé kínokat  ...  hiszen most végleg megállt dobogni e lélek ...


私が生まれたかしら。このことをけっしてわかりません。たぶん、このたしが百年ご休みましょう。しかしそれまで、この生活を生きなければなりません。いつ空を見えたら、心が幸せだろう。

Happy Halloween! ハロウィンです/ でした

Sajna nem voltam gépközelben, így utólagosan is HAPPY HALLOWEEN! Rokonokhoz járkáltunk. Elmentünk a temetőkbe. Az egyik temetőben láttam egy szép kriptát, benőtte a futónövény, de pont ezért volt szép.

Éjszaka ha előtte mentem volna el, a halovány holdfényében biztosan a hideg rázott volna ki. Elég lett volna egy aprócska huhogás, s tuti mindenki kellően lefehéredett volna. A láthatatlan rém, mely a frászt hozza rád. Lassan s ijedten sétálsz tovább, halk léptek követik távolodó alakodat. Megállsz ... hátrapillantva megcsillan szemedben a riadtság apró szikrája. Zihálva rohansz tovább, hátra-hátra pillantva a mély sötétségbe. Vajon mi lehet ez a lény?? A fák suhogása ahogy elrohansz mellettük. Érzed ... követ téged. A sírok között rohanva, s szinte alig látva, botorkálsz a mécsesektől izzó hantok felett. Ködbe borult az egész táj, lábadat alig látod. Előtted fűzfák sora lengedezik, hívogat, csábítgat a távolban megbújó romos templom felé. Az őszi falevelekkel kergetőznek előtted, s megakadnak lábaidnál, térdig érő kabátod gallérjában. Ködös s fojtogató a levegő. Reménykedni abban, hogy ha hátat fordítasz talán egy kiscica vár rád ... ne álmodj, még nem érhet véget e menthetetlen vágy.
Nincs menekvés, csak ha tovább lépsz. A sűrű fák mögül apró fények lopóznak köréd. Körbezárnak, küzdenek az éjjeli létért. Elsétálsz a sírok között a benőtt, s omladozó templomhoz. Résnyire nyitott ajtó előtt reszketve gondolsz e létre. Széttárod az ajtókat, besétálsz ... de senkit sem találsz bent. Élettelen minden, a termet benőtte a természet örök ura. Az oltárnál sötétben látszódó halvány alakok, mintha rád vártak volna. Közelítesz feléjük, s megtorpansz a első padsorok homályában. Ők nem mozdulnak, csak nesztelenül figyelnek téged. A hold lassan
besüt a színesre festett üvegeken, s ahogy lassan közelít az arcuk felé, a csukják is lekerülnek. Ilyen nincs ... ez nem létezhet ... hogyan lehetséges ...  Közelebb jönnek a különös lények, körbefogják, s önelégül mosollyal vetődnek a megdöbbent áldozatra. Lefogják, s sisakot nyomnak a fejére, kezébe pedig sűrű vörös bájital kerül. S mindenki egyszerre sikítja a mécsesektől izzó élettelen temető levegőjébe, hogy Happy halloween!!!

Nos, mi is ebből a tanulság. Egyedül sose menjetek éjszaka a temetőbe, csak ha nem vagytok mazochisták. Olyan ember nincs aki ne félne egy kicsit is a sűrűn sötétségbe burkolódzott temetőben. Csak éppen, nem volt megfelelő élménye, mely életre keltette volna e földöntúli érzést.