Magányos éjszakánként, mikor a hold vörösbe borul, s a kinti tájat befedi a sűrű s fojtogató köd. Mikor már azt hiszed a sötétből beszűrődő zaj, csak hallucináció csupán ... vajon akkor mit csinálsz?? Rádöbbensz talán, hogy álmaidat, melyeket meg akartál valósítani, "Eddig miért nem tettem meg?".
Nem törődöm semmivel sem. Hiszen ez az én életem. Kinyitom ablakomat, s pislákoló városi fényekkel csordulnak ki könnyeim. Szerettem volna e pillanatot valakivel megosztani. Valakivel aki velem együtt nézi a csillagokat, a távoli csodás felderítetlen világot. De nem ... mindig is egyedül voltam. Bárki is volt mellettem, mindenki elhagyott. "Vajon miért hagy el engem mindenki? ". Én küzdöttem, harcoltam, és mégis ez lett a vége. De nem zavar. Az évek során már hozzászoktam, hogy ez így normális. Az élet melyet most élek, nekem a magány jutott csupán.
Egyedül ülve a szoba homályában, álmodozom az égről. Arról, hogy égen repülhessek. A felhők közt suhanhassak. Lábaim alatt a homályos köd foszlányai. Szárnyaimat szét tátva a mélybe vethessem magam, s a tenger felszíne felett az ujjaimmal érinthessen a hűvös tenger habjait. Micsoda álmok járnak át, a párnámba borulva. Könnyektől áztatott arcomra halvány mosoly ül. Igen, a beletörődés örök szikrája. Hiszen tudom én jól, ez így jó nekem.
Könnyeimben úszva s gondolataimba merülve riadok fel egy különös hangra. Apró s mégis oly szép hangra, mely kiránt e szomorú világ kalitkájából. Párnámat félre lököm, s fejemet fordítom a nyitott ablakon beszűrődő hang után. Egyre hangosabb, a szél erősödik, felállok s odasétálok. Bátorság sosem lakozott szomorú szívemben, de mégis ... ez most annyira nem érdekel. Kihajolok s a párkányba kapaszkodva beülök az ablakba. Lehunyom szemeim, s csak a csilingelő hangot követem. A távolban különöset látok. Sötétbe burkolódzó alak, mely engem figyel. Kijjebb hajolok, s csupasz lábaimat a deres fűre teszem. Hideg, de a kíváncsiságom sokkal nagyobb.
Követem, míg ő egyre távolabb kerül, s végül örökre eltűnik. Csupán egy fénycsóva és egy pár tollpihe mi utána maradt. Megfogom a tollat, s szívemhez szorítva, érzem. Szomorú s fájdalmas emlékek melyek e tollban rejtőznek. Szívembe zárom e érzéseket, s visszasétálok a szobámba. Más ember lettem, hiszen különös feladatot kaptam, de nem csak én ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése