Haláldal

  Még szeptember lehetett, mikor vonatra szálltam. Csak keveset utaztam, de mégis ... e versikét írogattam le. Magam sem értem, hogy azon a rövidke úton mi is történhetett. Talán a kellemes napos idő vagy csak talán némi égi ihlet szikrája csapott meg ... nem tudom rá a választ.
  Csak ültem a kis füzetem mellett. Tollat ragadva írtam fel e címet "Haláldal".  A táj elmosódó foszlányait néztem, a meg-meg csillanó tavak varázslatos mibenlétét. A tollam mintha magától írt volna. Nem gondolkodtam azon miként kéne szavakat formálni, hogy e rímek értelmet nyerjenek. Csak úgy jöttek, s a szavak áradata maguktól adták meg a választ.
  Ha vonatra szállok mindig ez történik velem. Valamiért a vonaton jön meg az ihletem, persze a sejtelmes naplementei táj is hasonló eredményt vált ki belőlem. Van egy hosszú történetem, melynek első oldalai a vonaton látták meg a napvilágot. Ugyancsak fél órát írtam, de azt hittem, hogy nem fogom tudni letenni a tollat. Csak úgy jöttek a gondolatok. Hihetetlen érzés volt. Azóta már bővítettem rajta, s újra leírtam egy őt megillető külön füzetbe. Na de ez most nem ennek a helye. Most a versemről írok.

この詩(し)を読んでください。

Haláldal

Élettelenül sétálok az oszladozó sötétben
Ismeretlen, ki engem kitagadtál, hát mond el.

Azon a napon is úgy, mint pont most is
A sötét ködben kerestem a reményeket.

Naplemente különös fénnyel borítja e lelket
Lehetséges, hogy utazásaim dalai itt véget érnek? ...

Halálnak adnám mindenem, miért élek még ...
A te hazugságod az mely még életben tart.

Hiszek neked ... hittem neked ...
E ragyogó kék alatt örök bosszúra esküzők ellened.

Farkasszemet néztünk egymással
Néztem ahogy fegyvert fogsz rám.

Végre kinyíltak csukott szemeim.
A mező szélén a vöröslő patakot nézem.

Esteledik s fojtogató köd száll reám
Felettem vijjogó madár dalát örökre magamba zárnám.

A jövőben még magamra találok
Visszatér e romlott test, e romlott lélek a pokolból.

Most is bízok benned ... most is csalódtam benned.
Lehulló virágszirmok örökre betemetnek engem.

Megváltozott vöröslő virágszirmok
Az este is folytatódik, az örökkévalóság álmodik.

Az egyetlen ok, mely még itt tart ...
Hófehér bőröm, üveges szemeim ... emlékszel még?

Rég volt már, hogy így ellenségként szembe álltunk.
Talán a rózsák majd a rózsák emlékezni fognak, hogy mivé is váltunk.

Az eltelt évek csak rontottak mindenen
Mindent félredobva hunyom le szemeim ...

"Látom te semmit sem bántál meg,
Romlott lelked a pokolban fog szenvedni mindörökre".

Bár semmi sincs, mégis félredobom őket,
Megtanítom neked mi az a kegyelem.

Van előnye annak, ha már halott vagy,
Erősebb vagyok, mint ahogy hinnéd.

Szavaidnak már nincs hitelessége,
A szívem már nem dobog, nem hisz neked.

"Ennyi volt ... a halhatatlan virágok is eltűnnek egyszer,
Most te is eggyé válsz velük."

Szemeim fénye a naplementével eltűnnek,
Testem eggyé válik a lehulló sötétséggel.

Még most is hiszek neked ... még most is csalódok benned.
Álszent szavaid melyek bűzlenek.

Elfogadom ítéleted, mégis örökre átkozni foglak.
Kitaszítottál e égi világ birodalmából.

Elfogadom ítéleted, mégis örökre hálálkodni fogok
Kitaszítottál e bűzlő égi világ birodalmából.

"Én vagyok a kezdet s a vég.
E lét megkérdőjelezhetetlen ura.

Szembeszállsz velem, ki e létet teremtette
Te is én belőlem teremtettél.

Tagadod azt aki igazából vagy,
Mi egyek vagyunk."

Tagadom ... tagadom hogy tőled származom.
Kárhozott lelkem a pokol halhatatlan ura.

Ennyi volt ... a halhatatlanok is eltűnnek egyszer.
Most mi is harcolunk az örökléttel.

Mennyben az örökké tartó hófehér mindenség
Pokolban az örökké tartó kínszenvedés.

Lassan vonulnak a felhők felettünk ...
Lassan minden rendeződik ...

A két birodalom harca örökké fennálló halhatatlan játszma,
Melyből senki sem léphet ki győztes félként.