Lelkem keresése

Lehunyom szemem, emlékeimbe temetkezve figyelek,
Hallgatom morajló hullámait lelkemnek,
Tombol, harcol eme élet ellen,
Hiszen ez ... ez nem az ő élete.

Álmokkal küzdve, dacol ősi erőkkel, nem enged,
Láncok mik béklyóba kötve nem ereszt,
Sebeket ejtve, vére hullik az ürességbe,
Innen nincs menekvés, elemészt a keserűség.

Midőn majd rabságából szabadulván repül fellegekbe,
Szárnyai hasítják tomboló ég gomolygó végtelenségét,
Fel, egyre magasabbra, hol vad erők nem lelhetik meg,
Hol csak Ő van, a csillagos űr s a Hold fénye.

Már nincs ki bántsa, égő lándzsákat szívébe döfje,
Nincs, ki lelkét megtörvén őt a halálba kergesse,
Már nincs, ki e lelket többé megkeserítse,
Itt ér véget minden, mi e lelket örök átokra ítéltesse.

Végre itt van mire e lélek vágyott oly réges-régen,
Hisz ez az örök nyugalom s megbékélés szigete,
Itt hol nincsenek sötét árnyak, hátba támadó gonosz lelkek,
Most itt ér véget minden, megnyugvó lelkem nem vágyik már semmire.