Izzik a távoli naplemente, egybefonódnak a halovány remények. Lassan s nesztelenül álomra hajtja fejét a nappali világ. Éjszaka lesz, s tovatűnnek a nappali lények, csak mi, szörnyek maradunk ébren.
Én magam is az lettem ... egy szívtelen szörny, hisz érzéseimet csak kihasználják, nem törődve gyenge lelkemmel. Mindenkinek csak addig kellek, míg hasznot látnak bennem, majd szívtelenül a semmibe vetnek. Nekem erre semmi szükségem. Potyogó könnyeim a fűbe hullanak, szemeim a csillagokat lesik, fürkészi-keresi azokat a rég eltűnt kívánságokat, a gyermekkort, mikor még minden oly bájos volt. Vidámság, a felhőtlen mindennapok ... most mi marad?? ... Kín ... Gyötrelem ... Keserűség ... Magány ... Élethiány. Nekem már csak ezek maradtak.
Változnak az idők, telnek a nappalok,
Szívembe hasítanak kegyetlen szavaid,
Mentségeket kerestél, szívtelenek voltak tetteid,
Azt hitted, hogy ez nekem nem fáj?
Hinni vélted, hogy neked megbocsátok?
Hogy szívem még úgy szeretni fog?
Álomvilágban élsz, nézz rám ... látod?
Így néz ki az, kinek szíve szeretve lángol??
Nem ... már nem szeret, már nem vár rád.
Érzelmeimet a szakadékba vetem le, együtt veled,
Már semmi sincsen, mi rád emlékeztetne,
Csupán egy gyerekes, s felelőtlen hibás lépésem,
Mit letagadok, be nem vallok, hisz te úgysem szerettél sosem,
Csak búfelejtő voltam, régi szerelmedet velem idegesítetted.
Ez nem szerelem, hanem kegyetlen cselekedet.
Még most is fájnak az emlékek,
A sötét s rideg szavak ... hát nem ismerlek,
Vöröslő könnyeim ... hát most elfeledlek,
Álmatlan éjszakák a holdfényes éjszakában ... hát sose érdeklődj felőlem.
Szívem lakatja örökre bezáródott előtted,
Nincsenek azok az üres szavak mik kinyitnák,
A lebújó nappal, te is köddé válsz,
Számomra eltűnsz, meghalsz,
S sosem fel nem támadsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése