A vonatozás szokás szerint ihletet ad. Többet kell utazgatnom. Jó kis művecskék születnek ilyenkor. ^^
Most is látszódnak a távoli remények,
Nem tudom hogy mikor, de belém égtek,
Nem változnak bennem ezek az érzések,
A szívem már örökre ilyen lesz.
Utolsó erőmmel még folytatni képes leszek,
Míg az utolsó hópihe is lehull a földre.
Emlékszem a homályos emlékekre,
A felhőkben, a távolodó reményeket.
Szerettem a sosem változó énedet,
A vöröslő könnyeket,
Melyeket a hajnal színezett,
Már sosem feledem,
Örökre magamba vésem.
Tanítsd meg nekem ...
Miért fáj, ha érezni kezdek,
Ha szívemet feltárva lángra kelek.
Mondd meg nekem ...
A szél nekem miért sírva énekel,
Oly gyenge vagyok én ... válts meg.
Ébressz fel engem ...
Hallani szeretném ...
A hangodat, az elpusztíthatatlan reményeket.
Látni szeretném ...
Az árnyakban megbújó apró lényedet,
Halkan s csendben súgom meg néked ...
Hallani szeretném a feltámadó érzelmeket,
S látni szeretném mosolygó énedet.
Tanítsd meg nekem ... a felhők nyelvét,
Mondd meg nekem ... mit is jelentenek,
Mutasd meg nekem ... rájuk hogyan nézhetek.
Ébressz fel ... hisz erősebbé válni szeretnék,
Mindig is, eddig a pillanatig felejteni nem voltam képes.
Addig a napig, míg vissza nem térek,
Tanítsd meg ... hisz az ég dalát úgy szerettem,
Elveszíteni hát nem szeretnélek.
Felhők alá réved tekintetem,
Felhőket szabdalja a szélmalom kereke ...
Belekavar a szél lehelete,
Bárányfelhők repkednek szerte-széjjel,
Formálódnak s rám nevetnek,
A felettük repkedő szárnyas lényre.
Behunyom szemeim, sosem felejtelek el,
Álompor hull könnyes szemeimre,
Már látom mit mutattál nekem,
Szavaidat mit nekem súgtál nem feledem,
Szívemben őrizni örökre képes leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése