Megismételhetetlen nosztalgikus álom

   Búcsút intett a késői naplementés szél. Beesteledett, én aludni mégsem térhetek. Nem tudok, hisz álom nem jön fáradt szemeimre.
   Behunyom szemeim, s valami ismerős mi elém tárul. Nem tudom hol vagyok, s miért, de azt sejtem, hogy kinél.  Hisz ő oly ismerős volt álmomban. Arcára bár nem emlékszem, de ha meglátnám, hevesebben dobogna szívem, hisz tudnám, talán ő lehet az. Mégsem hiszem, hogy ő egyszer csak megjelenne előttem, hisz az oly lehetetlen. Mikor megláttam az alakját, hosszú fekete haját, mely vállát nyaldosta, a gyönyörű kék szemeit melyek csak még jobban felemésztettek. Azok a szemek, melyek a lépcső tetejéről úgy figyeltek. Ujjaim a korlátot markolták, nehogy elessek. De még így is remegtek kezeim, vajon én őt honnan ismerhetem? Elkaptam tekintetem, hisz szám már szóra nyílt volna, de elnyeltem, nehogy hülyeséget fecsegjen.
   Bár csak egyszer jelentél meg, én téged mégsem feledlek. Ha egyszer az életben mégis összetalálkoznánk, remélem te is azt fogod érezni, mint amit én ott akkor.

Ismerős idegen

Virágszirmok hullanak a víztükrön át,
Kuruttyolás fülsértő zaja tépáz.
Most is, ahogy szemem a naplementére fókuszál,
Fénycsóvák suhannak az égen, szaporán,
Még kívánni sem érkezek, úgy elhagytál.

Furcsán kacagnak a késői napsugarak,
Miattam sírnak a lehulló csillagok.
Magamra maradtam, őrült álmok
Aludni sem hagytok, velem így miért bántok?

Hosszú hajam ölembe hullik, reszketek,
Hisz a semmiből jövő rémek felemésztenek.
Jéghideg könnyeim őriznek, idegen,
Vakító szemed az, melyet soha nem feledem.

Élettelenül figyeltem kihűlt helyedet,
A sötétben megbújó lények, még emlékeznek,
Hogy mily kegyetlenséggel dobtad el szívemet.
Baglyok huhognak s denevérek cikáznak,
De könnyeim már sose el nem párolognak.

Nagyot lélegzek a párás levegőbe, lépések zaja,
Önkéntelenül dobogni kezdett szívem, mámorító pillanat,
Hallak téged, suhanó árnyak zaja,
Ismerős érzések, miattuk remegek olyannyira.

Egy hideg hófehér kéz, szélcsengő dallama,
Magához ölel a vékonyka férfi kéz,
Éj fekete haja elnyel, már emlékszem.
Vakító kék szemek, már tudom ki vagy te nekem,
Sajnálom, hogy csak így elfelejtettelek ,
Pedig szemeidet mindig magamban őriztem.

Ennyi év után is, titokban figyeltél,
Hátha arcodat egyszer felismerném.
Sajnálom s tudom, vétkeztem,
Hogy álmomban sose hittem,
Ott láttalak, alakodat úgy szerettem.

Hát most ne hagyj elvesznem,
Ne hagyd kérlek,
Hogy téged újra elkeljen felejtenem.