Lassan kialusznak a fények, a nappalt a sejtelmes éj veszi át. Lassan eltűnnek a nappali lények, s helyettük a vérre áhítozó vadak lépnek elő.
Nem tudom, hogy magam is miért szeretek inkább egyedül a sötétben sírdogálni, de azt tudom, hogy e lét mely oly szépnek, s varászlatosnak kéne lennie, ... már régen nem az. Eltűntek a színek, elmúltak a varázslatos percek. Mi hátra maradt, csupán ... a sötét árnyuk lehelete. Hiába a boldog napok s percek, a magányom ennél sokkal nagyobb. Ketyeg az óra, s a távolban a nagy harang is megkondul .. hát itt az idő. Leszállt az éj, s most is csak abban reménykedem, hogy a könnyekkel küzdő lelkem, hátra reggel sosem ébred fel. Csak ott fog feküdni az ágyon, csendben, s semmi életjelet nem fog adni. Arca végre megnyugszik, s hófehér lepel borítja majd el. Nem fog már vörösen izzani ez az orca, hisz már nincs mi ami életben tartsa. Telnek a hosszú percek, s csak a nap fénye mutatja, hogy e lány soha sem hiányzott senkinek sem. Arcára száradt könnyek, melyek mutatják, hogy e lány, míg csak dobogott benne a láthatatlan erő, szenvedett, sírt, mert hát mindig is egyedül remélt. Küzdött az álmokért, harcolt a saját rémeivel, miközben az álmai sorra lettek semmivé.
Mialatt e sorokat vésem e üres helyre, fáj a lelkem, s sír a szívem, hogy én már mindig egyedül leszek. Nem lesz ki majd e sorokat olvasván, talán megremeg, s kezemet megfogva magához ölel. Nem lesz ki e sorokban meglátja, hogy mily magányos vagyok most is éppen. Nem lesz ki e sorokat olvasván, azt mondja, bárcsak valahogy felvidíthatnám szenvedő lelkét. Nem lesz ki e sorokat olvasván, szerelmet sugalmazna én felém. Hisz már régen tudom jól, az emberi közelség nem az én lelkemnek való. Nem hiszem, hogy gyenge lelkem az emberi szeretetet elfogadva, beletörődne. Nem képes hinni abban, hogy bárkinek is hiányozna, ha egyszer csak nyomtalanul eltűnne. Nehéz s hihetetlen azt elhinnem, hogy egy nyomorult léleknek a hiánya bárkinek is hiányt okozna.
Most mégis, reménykedem, hogy talán e sorokat senki sem hiszi hirtelen jött képzelgésnek. Ez most nem arról szól, hogy rímeket faragva hihetetlen dolgokat rímeljek el. Koránt sem ez a helyzet itten. Ezek most a jéghideg valós érzelmek. Nincsenek bennük ámítások s csalfaságnak hitt kábítások. Nem, tévedsz, ha ezt hiszed. Lehet, hogy úgy véled, hogy ezek csak üres szavak. Hát akkor nyisd ki homályos szemeid, s láss a sorok között. Ne hagyd, hogy szemeid eltakarják előled a valós szavak jelentését.
Könnyes naplemente ...
A sötétedő tájban, nem messze s oly közel,
A harmatgyenge jácintok sírnak velem,
Hiszen örökre egyedül maradtam.
Nincs nekem már senkim ebben a világban
Könnycseppjeim hullanak a halálba.
Most is itt ülök az ablakban, mialatt
E verset reszketve megalkotom.
Remegő ajkakkal s a kimondatlan szavakkal,
Szólj hozzám a fuvola dalával,
Te soha el nem tűnő, Hold királya.
Koromfekete hajad s türkizkék szemed,
Bárcsak szárnyakat növeszthetnél nékem.
Hiszen csak fantáziálok éppen,
Hogy is történhetne ilyen én vélem?
Ez mint mindig is,
Mint a lenyugvó árnyak is,
A temető, mely most is,
Csak éppen, hogy látszódik.
Táncoló lelkek az oszladozó sötétben,
Hívogatnak, csábítgatnak ...
Hogy mindent hagyjak abba,
Könyörgök neked, ölelj szorosan,
Ne engedj el, mert e lényektől sosem szabadulok majd.
Hozzád bújok s várom a dobogásod
Halk ritmusát, de mindhiába.
Te már nem élsz s nem ide tartozol,
Hisz azért jöttél, hogy engem magadhoz láncolj.
Örökre sötétbe borult e magányos táj,
Csak a harangok kongása maradt már,
Hát jöjj te önző vágy ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése