Önmagam keresése a felhő szőtte kék ég alatt ...

   Megtorpanok ... keresem ... vágyakozom azt, mi oly régen már nincs itt velem. Elmúltak azok a régi idők, semmivé lettek az emlékeid irántam.
   Esteledik, s a lecsendesülő várost figyelem, nézem, s hallgatom a lenyugvó nap s a felkerekedő szél harcát. Sötétedik az ég alja, egymásba karolnak mindannyian. Mindenki hű láncot alkotva sétálnak, párban, örök vágyban.
  Én kereslek téged, hallom a ritmust, melyet a lenyugvó nap lehelete kelt életre.

Akkor régen ott nekem, s nem másnak, elmondtad
Fájó szíved miért bánkódik olyannyira.
Hallgattalak, figyeltelek, hátha
Jelenlétem örökre belém bolondíthat.
Kezedet fogtam, s ijedt szemvilágom meredt ajkadra,
Nem tudtam hinni mindazt, hisz oly halkan súgtad.
Lassan mozgott sápadt ajkad,
Szemed őrült vágyban égett,
Akart, s kívánt valakit, már oly régen ...
Talán egy hű szerelmest, kit a halál rabolt el,
Vagy olyan leányt, kit magához láncolni sosem mert.
Perzselő emlékek árasztanak el
S lelkem már sosem béklyóz meg.
Most már én is tudom szívem miért remeg,
Ha csak megfoghatom hideg kezedet.
Fátyolos köd hullik alá, beleremegek.
Sápadt arcod a távolra figyel, nesztelen.
Lelked világa néha-néha rám figyel,
De kezemet mégsem engeded el.
Virágszirmok hullanak s felhők suhannak az égen fent,
Ez az érzés mely sosem változhat meg.
Mint régen is vártam, úgy most is tudok várni még
Hogy szíved gyenge tüzét felperzselje a remény.
Hát halld a halk s halhatatlan ritmus miként regél
A napfényről, a megbújó felhők rejtekéből,
A szélről, mely ott van mindig, s felkavar mindenből,
A holdról, a csalfa ki becsap mindennap ...
Ó te április bolondja
Téged mégsem bolondíthat akárki lánya.
Hiába szeretlek, s hideg kezedet karomba fonva,
Tudom, szívedet senki sem birtokolhatja.
Elfogadom s eleresztem vágyaimat,
Szálljon a széllel, magasan oda,
Hol álmaid virága újra virágozhat.
Ott várok majd rád magányosan,
Hátha egyszer mégis magadba zárhatsz.


  Búcsút fon az alkonyat pókja, hálót, mely ködbe zárja e világot. Lassan s észre sem veszed, miként hullasz a felhőkre. Álomport szórt rád a kis manó, aludja te drága, s álmodd a fantáziaálmot. Most én is valóra váltom, álomvilágban járok, megcsendül egy kicsinyke hang, altatót súg a füledbe az angyalka leheletének szólama.