Folytatom a történetemet, hogy ne maradjon már félbe. Hátha valakinek tetszik egy kicsit, s nem hagyta abba az olvasást az első sornál.
星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének) II. rész
- Bejövök! ... Áh! Végre felébredtél. Jó sokat aludtál, biztosan fáradt lehettél. Kérsz enni vagy inni valamit? Vagy fürödni? Mit szeretnél?
- Hazamenni! ... Kérlek eressz el, engedj elmenni. Rabszolgaként akarsz itt tartani vagy szeretőként? Bármit is akarsz, nem érdekel. Én most elmegyek - Könnyű, hófehér pizsamám súrolta a puha szőnyeget. Legszívesebben ráfeküdtem volna, hogy arcomon érezhessem a puhaságát. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy "Köszönöm, hogy itt aludhattam", de nem mondhatom. Bárcsak most találkoztunk, de remélem soha nem foglak újra látni. Nem tudom mi célod volt ezzel az egésszel, de ha mi ... egy normális szituációban találkoztunk volna, talán szívesen lettem volna veled ... ezt rendesen elcseszted.
- Komolyan ... nem értelek, hiszen látszik rajtad, hogy nem bánod, ha veled vagyok. Szeretsz velem lenni! Velem akarsz lenni!
- ... - rémült tekintettel fordulok feléje, e szavaktól remegni kezdtem. Az agyam azt mondja "Fuss kislány, fuss!" , de a lábam nem mozdult, vasláncok szögeznek a talajhoz. - Honnan veszel ennyi hülyeséget?
- Ne tagadd le! Ismerlek. Jobban mint hinnéd. Hiszen mi összetartozunk. Pont úgy, mint azon a napon is.
- Milyen napon? Nem értelek.
- Egy éve Tokióban jártál, s betértél az egyik plázába. Egyedül voltál. Megtörve s gondolataidba merülve. Magányosan jártad az üzleteket, hátha rábukkansz valami szépre. Ekkor mentem el melletted. Annyira vicces. Te észre sem vettél, pedig le sem vettem rólad a szemem. Még akkor is néztelek, mikor mentél le a lépcsőn. S arra gondoltam, ha most megfordulna, akkor biztosan ő lesz az. Sosem hittem volna, hogy a kívánságom valóra válhat, de megtörtént. Megfordultál s felém néztél. Tudtam, hogy nem én rám, de ennyi bőven elég volt, hogy tudjam. Te kellesz nekem. Tudtam, te nem azok a lányok közül való vagy aki csak a pénz után rohan, s minden jóvágású pasi után megfordul. Más vagy, egyedi. Ezért, kérlek, maradj velem.
- ... - valami rémlik, de nem azért fordultam meg, mert megláttam, hanem mert hallottam valamit.
- Ezért eljöttem ide, amint rád akadtam. Szerencsére a neved több helyen is előfordult, könnyű volt rád találnom. Bár a nevedet nem volt éppen egyszerű kideríteni.
- Már értem ... szóval ezért vagy itt? Nos, találkoztunk is, beszéltünk is, boldog lehetsz. Most már hazamehetsz.
- Csakis veled együtt.
- Mármint velem? Hahaha...
- Hiszen házasok vagyunk.
- ... hahaha ... hogy mi? Ugyan hogy lennénk mi házasok? Arra már csak emlékeznék??!! Hiszen ez egy nagyon fontos dolog!
- Pedig a feleségem vagy. Hiszen igent mondtál nekem, s a papírok is itt vannak a kezemben. Na meg a gyűrű az ujjadon. - és tényleg. Megnézem, s tényleg gyűrű van az ujjamon. Ő csak támaszkodik a falna, fejét felém fordítva, összekulcsolt karjai között pedig a papírok. Ilyen nincsen.
- A rengeteg virág eddig fel sem tűnt?
- Na álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy történhetett ez? Mikor? Az biztos, hogy nem tegnap este. Hiszen én ...
- Pedig igen. Betakartalak, hogy ne fázzál, erre te hozzám bújtál. Annyira édes voltál,
amikor arcodat a térdemhez dörzsölted.
Megkérdeztem tőled. "Hozzám jönnél-e feleségül?" Te pedig azt válaszoltad "Igen, most azonnal". Így hozzám jöttél.
- Hogy merészelted? Hiszen én akkor aludtam! Csupán álmomban beszéltem, ez így nem érvényes! A házasságunk érvénytelen!
- Nem az! A pap hivatalosította.
- Akkor .... velem mi lesz? Nem akarom ezt. Haza akarok menni. Értsd már meg! - nem hittem volna, hogy pont előtte fogok sírni. De igen, potyognak könnyeim, ahogy a földre huppanok, s kezeimet könnyektől áztatott arcomba temetem.
- Ugyan minek? Képes lennél hazamenni az üres lakásba, ahol senki sem vár? Gondolj csak bele. Minden nap egyedül vagy, nem lenne jobb ha inkább velem lennél?
- Veled? Itt? Hogy egész életemben láncra verve tűrjem el a szégyent? Akkor inkább a halál.
- Ha elfogadsz végre és nem ellenkezel s nem fogsz elszökni, akkor leveszem rólad a "láncokat".
- Szóval, csak mondjak igent erre az egészre?
- Aha.
- És akkor szabad lehetek?
- igen.
- Viszont veled kell maradnom? ...
- Pontosan, ahogy mondod.
- Ezek után csak egy megoldás maradt. Ami elég egyértelmű. A válaszom ... Nem! Még ha bele is halok, akkor sem!
- Értettem. Viszont én nem fogok választani. Nekem csak te kellesz. Türelmesen várok, míg megtörsz. A vad musztáng is megtörik egyszer, így te is feladod majd az ellenállást.
Sawada elkeseredetten sétált ki az ajtón.Yuki az ágyon ülve szomorkodik, s arra gondol, hogy még ezek után se engedi el.
Teltek a napok, de Yuki döntése nem változott. Nem is eszik, nem is iszik. Lassan már arra is gyenge, hogy levegőt vegyen. Sawada szerelmes a lányba, de nem nem nézheti tovább, hogy így haljon meg. Még ha meg is haragszik rá, ám legyen, de megteszi a szükséges lépéseket.
Eljött az idő, ha tovább halogatom a dolgot a végén még tényleg elfogom veszíteni őt.
Sawada belép az ajtón, s az erőtlen Yuki-ra néz. Halálsápadt, száraz ajkai még így is oly csábítóak. Szemei félig álomba merülve nézik őt. Hideg bőréről izzadságcseppek gördülnek le.
- Yuki, kérlek. Legalább igyál valamit. Csupán azt akarom, hogy velem legyél, hogy minden nap érezhessem az illatodat, a kedvességedet.
- Sawada ... nem tudlak ... szeretni ... kegyetlen amit velem teszel. Bár unalmas volt az életem ... én, mégis szerettem ... de most inkább ... meghalnék.
- Megértettem. Tényleg kegyetlen vagyok. Sajnálom. Amint felerősödtél hazamehetsz. Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem bírtam nézni, ahogy mások bánnak veled, erre én mit teszek??!! Milyen ironikus.
Egy hét telt el azóta. Yuki felerősödött. Sawada ott áll az ajtóban, szomorú s rezzenéstelen kifejezéssel. Vajon most mi járhat a fejében? Gondolja Sawada. Tényleg el fog menni s elhagy? Vajon most nagyon utál engem?
Kintről kellemes szellő fúj be a szobába. Rózsák illata lengi be a szobát. Azokból a rózsákból melyek kint vannak, mindig hozott nekem belőlük. Mellé érek, hát ilyen a szabadság illata. Boldog vagyok.
- Sawada, örülök, hogy hazamehetek végre. Az itt töltött idő maga volt a rémálom. Egyvalamit fogadj meg kérlek. Csak akkor lépj ki az utcára, ha képes vagy megváltozni, ha már elfelejtettél. Annyi szép dolog van ezen a világon, tehát lásd s élvezd őket. Vigyázz magadra. Ez az én búcsú ajándékom. Egy rózsát nyújtott át neki s egy puszit nyomott a szomorú fiú arcára. Csupán pár másodperc volt, mire feleszmélt a kábulatból a lány már rég elment.
Azóta több kint két hónap telt el. Yuki és Sawada még az utcán sem futottak össze. Yuki továbbra is egyedül él. Dolgozni megy, majd hazaérve élettelenül rogyik az ágyra.
- ... vajon ő most mit csinálhat? Biztosan valami rossz nőcskével üti el az időt. Már megint munka. Olyan unalmas ez az egész. Hajnalodva ahogy az első narancsszínű napsugarak besütnek az ablakon, a madarak csicseregnek... boldogok ... csak én nem tudok őszintén mosolyogni. Az igazat megvallva már nagyon régóta nem mosolyogtam szívből.
Na de mit tehetnék? Felveszem a kabátomat, s elindulok a közelben lévő munkahelyemre. Gyalog is csak negyed óra. Közel van mindenhez. Hát igen, munkahelyet váltottam. Ez sokkal nyugodtabb és így nem fogok újra olyan hibbant alakokba botlani mint pl. Sawada. Pont ez miatt is költöztem el egy másik helyre. Így nyugodt az életem. Látni az embereket, a szerelmes párokat, annyira lehangoló. Közben megyek a munkahelyhez. S ezzel minden rendbe jött. Az életem pont olyan, mint régen. Egyedül sétálva az utcán, magamba merengve. Én ezt szeretem. Hát ennyi is lenne az én kis történetem. Nincs miről beszélnem, de azért még pár szót említek az új munkahelyemről, munkatársakról. Milyen az új otthonom, s hogy vettem egy kiscicát is. Pamacsnak neveztem el, mert apró, s hosszú bundája van. Nagyon cuki. De hirtelen erős csikorgás zavarja meg a gondolataimat, mintha az iskolatáblán húznánk végig a körmünket. Oldalra nézek, s csak ekkor veszem észre, hogy az úttesten szélén állok s egy autó vészjóslóan közelít felém, miközben fékezni próbál. Nem érdekel, lehunyom a szemem s várom hogy elüssön. Ám ekkor az eddigi hidegrázás után elönt a forróság, ahogy valaki visszaránt az úttestről s magához ölel. Hallom a heves s aggódó szívverését. Nem igazán vagyok magamnál, csak annyit bírok kinyögni "Köszönöm".
- Mondd, miért keveredsz folyton ilyen helyzetekbe? Nehéz téged úgy megmentenem, hogy csak a háttérből figyelhetlek s mint véletlen szerencse kezeként védhetlek meg.
- Te? ... hogy .... s miért? Hogy találtál rám? Hogy érted, hogy "folyton" s hogy "véletlen szerencse keze", csak nem azt akarod mondani, hogy...
- De igen. Végig itt voltam s vigyáztam rád. Hányszor is keveredtél eddig bajba? De eddig mindig megtudtalak menteni. Bár most majdnem elkéstem.
- Érek én annyit, hogy tönkretedd az életedet? Köszönöm, hogy vigyáztál rám eddig, de ...
- Ne mondd, kérlek! Szeretlek. Hiszen most is egyedül vagy, unalmas az életed, akár csak az enyém. Unalmas az élet ... nélküled. Maradj velem. Térden állva könyörgök neked.
- Most mit mondja erre? Nincs veszteni valóm, mert én ... talán én is ... szeretlek egy kicsit.
Sawada nagy lendülettel kapta fel a fejét, s ölelte magához a lányt.
- Végre mosolyogsz, úgy igazából ... nagyon jól áll neked, ugye tudod?!
- Köszönöm, Sawada.
終わり (Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése