Sötétedett már az ég alja, s hirtelen megszállt az ihlet angyala. Papírt s ceruzát ragadtam. Lekuporodtam, s belemerültem az ég csalfa játékaiba. Megjelentek az ég apró lámpái, izzódtak, s keringtek a fejem felett. Távolban a város fényeivel küzdöttek... Ez volt ami e verset létrehozta.
Átlátszó sötétség
Teliholdas éjszakán felnézünk a holdra,
Két magányos csillag van csak az égen,
Melyek mi értünk küzdenek ...
A néma csend békességét a szirénák törik meg,
Város nyugalmát a zűrzavar pezsdíti fel ...
Egymásra nézünk, s elégült mosoly ül arcunkra.
Közelebb lépünk egymáshoz ...
A lágy szellő vérszagtól mámoros,
Kardjaink pengéjében megcsillan az ezüstös hold fénye.
Lassan elindulunk a bőszült tömeg felé
Hiába is akarnak küzdeni ...
S létezésünk minden szikráját kiirtani ...
Sötét auránk csak fokozza félelmüket.
Lehajtjuk fejünket ... véres kardjainkat
Egyenesen rájuk szegezzük
Mély pillantással rájuk nézünk,
S egy ugrással közéjük vágunk.
Karmaid mereszted a sötét remegésbe,
Vérre szomjazva kaszabolod őket.
Mindenfelé vér, repülnek a végtagok
A boldog percek, melyek oly hamar véget érnek.
Mialatt én csak állok, tekintetem rád szegeződik.
Nem bírok mozdulni, ha látom végzetem ...
Szánalmas emberek támadnak rám,
Izzó nevetéssel rájuk nézek, s puszta kézzel végzek életükkel.
Oly szánalmas az emberi faj ...
Halljátok hát kiáltásainkat ...
Túltöltött vágyaink egyesít minket
A vérünk amit felajánlottunk az örök létnek.
Sápadt testünkön csurog a vörös élet,
Miközben minden egyre rothadtabbá válik
Az utolsó fény csillog szemetekben ...
Lélegezzetek hát ... miközben virágoznak a reménység utolsó szikrái ...
Merüljetek el ... már eltűnnek a hófehér megnyugvás emlékei ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése