Nos, ha már frissítésre kerül a sor, akkor váltok egy kicsit. Rakok fel egy történetet. Egy hétköznapi kis történet, ami akárkivel megtörténhetne. Nem valami hosszú s talán nem is annyira jó. Majd megítélitek ti.
星も話せば (Ha a csillagok is beszélhetnének)
Már megint hétfő van. Fáradtan kelek ki az ágyamból. Semmi életkedvem nem volt. Se a munkához se az embereket elviselni. Minden nap ugyanaz. Mint egy előre megírt forgatókönyv, melyben nincsen se izgalom se vidámság. Ugyanis ez a valóság. Nem egy film melyben csodák történhetnének, vagy egy mese melyben varázsolhatnánk. Nem, ez nem az. Kinézek az ablakon, vidám embereket látok. Családokat akik gyermekeikkel játszadozva mennek. Szerelmespárokat kézen fogva. Magamra veszem a kabátomat, s elindulok a munkába. Most igaz élettelen arccal tekerek az első házhoz. Hiszen amint belépek az ajtón arcomra kényszermosoly ül, mely annyira meggyőző, hogy mindenki elhiszi.
Nincs se jól fizető állásom, hogy azt mondhassam, hogy az életem gondtalan, minden alkalmat megkel ragadnom, hogy több pénzem lehessen, hisz egyedül élek. Szerencsére találtam egy jó mellékállást. Így hát újult erővel kezdtem neki a munkának. Legalábbis ... így kellett volna lennie.
A város szélén van az a ház, ahova mennem kell. Nem túl nagy, de mégis szép. Nagy udvarral, öntöttvas kerítéssel. Annyira gyönyörű hely, s még mielőtt a csengőt megnyomtam volna, megfordult a fejemben, ha csak egyszer is, de legalább egy rövid ideig de jó lenne egy ilyen helyen lakni. Becsengetek, s a kapu kinyílik. Átsétálok a kicsinyke udvaron, s megállok az ajtónál. Izgatottan várom, hogy e nagy házban vajon milyen emberek élnek. Egy aranyos kislány nyit ajtót. Úgy kb. 6-7 éves lehet. Barna hajú, vékonyka teremtés. Ahogy így nézem őt, arra gondolok, ha majd nekem is lesz gyerekem, bárcsak ilyen szép lenne.
- Szia, én lennék a bejárónő akit vártak.
- Szia! A házigazda bent van a szobában. Lehet éppen alszik, de csak tessék nyugodtan felébreszteni. Már várja!
- Köszönöm.
- Add ide a kabátod, majd én felakasztom.
- Oké, kösz. - Odaadtam neki, s a szokásos izgalommal s félelemmel megyek előre. Az ajtó becsukódik mögöttem ahogy a kislány kilép a lakásból. Fura. Azt hittem maradni fog. Mély levegőt veszek, s belépek a nagy fehér ajtón. Lélegzetem is eláll milyen hatalmas ez a szoba.
Mozaik borítja s a szoba túlsó felében van egy ágy. Bár nem sok minden van a szobában, de az puccosnak látszik. Ahogy beljebb megyek, látom hogy valaki tényleg fekszik az ágyban. Biztosan idős bácsi lehet, s a lány az unokája lehetett.
- Jó napot?! Yuki vagyok, a bejárónő. Tessék felkelni.
- Hmm ... Végre itt vagy? Sokára értél ide.
- Vagyok?? ... és sokára értem ide? ... - Mit akar ez jelenteni? Na jól nézünk ki. Valami zsémbes tatát fogtam volna ki? Ez az én formám, na mindegy.
- Sebaj. Lényeg hogy itt vagy és nem kell többet várnom rád.
- Pedig nem késtem, ez biztos. Az órám is jól jár. Pontosan ...
- Jól van. Csak viccelődtem. Üdvözöllek!
- ... - teljesen ledöbbentem. Hiszen ő egy fiatal fiú. Velem korabeli lehet. Fekete vállig érő haj, kék szemek. Milyen ritka párosítás.
- Kérsz inni?
- Igen, kérek.
- Akkor ott van a tálcán, idd meg nyugodtan.
- Mond, régóta csinálod ezt a munkát?
- Nem, csak nem rég kezdtem.
- ... Mi a baj?
- Se ... semmi. Csak soha sem láttam még fekete hajú és kék szemű embert.
- Szépnek találod?
- Igen. Nagyon is. - Jézusom miket nem mondok. - Akkor, ha megengedi, összeszedem a tányérokat, és utána el is kezdeném a munkát.
- Igen, szerintem is ideje elkezdeni.
- Gondolom elsőnek az ágyát igazítsam meg, ugye?
- Igen, jól gondolod. Addig átülök az egyik székbe. De előtte átöltöztetnél? Ott a tiszta ruha a széken.
- Persze, segítek. - Most hogy kezeljem ezt a helyzetet? Hogy viseljem el? Már több éve dolgozom, de még sosem volt ilyen fiatal betegem. Sőt, még ilyen helyes pasival soha sem találkoztam.
- Inkább leveszem én, könnyebb lesz így minden. - Ez még rosszabb. Szerintem direkt csinálja. Látja megilletődött reakcióimat, s most kihasználja a helyzetet. Nem elég hogy fiatal, helyes, de még félmeztelen is. Kész, már nem tudom hogy kezeljem ezt a helyzetet. Remegnek kezeim. Lassan elkezdem feladni rá a tiszta ruhát.
- Mond, miért nem nézel rám, mikor öltöztetsz? Nem harapok.
- Elnézést, megszokásból. ... - ilyen nincs, zsibbad a testem. Ez így nagyon nem lesz jó.
- Inkább hagyd, mert ennek nem lesz jó vége. Csináljuk inkább másképp.
- He?... Ne ... hova nyúlkálsz? Hagyd abba!
- Na, ne tiltakozz. Hiszen látom, hogy tetszem neked. Akarsz, ugye,
- Engedj el! Ez nem erről szólna! Inkább elmegyek!!
- És ugyan, hogyan gondoltad? Kint cudar hideg van és fázni fogsz.
- De van kabátom.
- Hahaha...
- Mi olyan vicces?
- Naoko elvitte a kabátodat, szóval itt ragadtál.
- Akkor elmegyek így! Nem érdekel!
- Felesleges, az ajtó ... zárva van.
- Hogy mi??! Mondd mit akarsz te egyáltalán tőlem?
- Szerintem ez világos. - felkelt az ágyból, s felém jön. Egyáltalán mi baja lehet ennek az alaknak? Hiszen látszatra semmi baja sincsen. - Téged akarlak, és meg is ...
- Nem!
- Hogyan?
- Mondom, NEM! Egyáltalán beteg vagy te? Vagy csak agyilag vagy lassú felfogású. Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon beteg lenne.
- Beteg vagyok. A testem beteg ... mert érintésre vágyik. A szívem pedig szerelemre... a te testedre s törődésedre vágyik.
- Ez már túl tesz a jóízű tréfa határán! - De erre ő nem mozdul. Nagyokat pislogok, mert hirtelen homályosan kezdek látni. Mintha álmos lennék, de tudom, hogy nem vagyok az. De miért, már alig látok, s szemeim majd leragadnak ... már alig látom őt ... gyengülök. Nem tudok tovább állva maradni ...
- Megvagy, kedvesem. Yuki-san. Az enyém vagy végre. Mindenestül csak az enyém. Látszik, hogy elvagy keseredve, hogy nincs aki szeressen. Boldogtalan vagy.
- Tévedsz ... boldog vagyok.
- Nem, hagyd abba ezt a kényszermosolyt, másokat átverhetsz ezzel, de engem nem. Idegesít.
- Kérlek ... haza akarok menni.
- Már itthon vagy. Maradj velem.
- Nem értelek. Álmos vagyok.
- Aludj csak. Álmodj szépeket s felejtsd el régi énedet. Mellettem az lehetsz aki igazából vagy.
Ezután még mintha még mondott volna valamit, de már nem vagyok benne biztos, elnyomott az álom. Lassan mozgott a szája, s látszott, hogy lassan mondott valamit.
Nem tudom mennyit aludhattam, mert most végre kipihenten ébredtem. Még most is elrémiszt ez a hatalmas szoba, a nagy ablakok, és a legalább négy személynek elegendő ágy. Olyan puha.Vörös paplan és párna, a rajtam lágyan megbuggyanó hosszú pizsama.
- Eh? Ez meg mi rajtam? Lépteket hallok. Kopognak az ajtón.
- Bejövök! ... Áh! Végre felébredtél! Jó sokat aludtál, biztosan fáradt lehettél. Kérsz enni vagy inni valamit? Vagy fürödni? Mit szeretnél?
- Hazamenni ...
続く(Folytatódik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése