Sűrű lepel

Nos, íme az éj sötét fátylába borította a tájat,
S az égen megannyi szentjánosbogár pislákol,
Fel-felvillan fényük az ereszkedő köd burka alól.
Néma csend honol, csak a baglyok huhogása veri fel
Az éjszaka rideg s dermesztő holtságát.

Hold fehéren izzik, az ég tengerén bolyong,
Felveri mindazokat kiket sújt e furcsa átok.
Dagad a hold, fénye ragyog,
Halandók nyelvén mondom, bár úgysem tudhatod,
Mit rejt eme lét, melyet e sápadt fényben látok.

Lehunyom szemem, s érzem, miként rezzen a táj,
Mikor dobban szívem, ahogy elnyel a hideg köd árnya,
Nem félek, egymagam e kopár rengetegben járva,
Hisz én magam vagyok a köd, s a köd miattam marad,
Megvéd, kik álszent módon rám lesvén tört rántanak.

Magam vagyok a köd, sűrű lepel, elrejt, s nem enged,
Ha kell örökre magába olvaszt, itt senki sem lelhet,
Még ha valaki rám is bukkan, látni meg nem láthat,
Hisz ki szívből keresne, az lám rám találhat.

Hát, nem feledem, ki vagyok, s mit látok,
Tudom, furcsa ez, s talán csak álmodom,
De nem, nem képzelem azt, mit érzek,
Ez a valóság, nem csak holmi elmezavarodott képek.