Ősz, te csalogány

Elmúlt már a nyár tikkasztó mámora,
Eltűnt, tova szállt, csak a kiszáradt fák maradtak.
Aranybarnában szikrázó gesztenyék csüngnek az ágakon,
A nyár még utolsó leheletével pirítja a tájat.

Mily szép az avar őszi ruhája, vörösben lángol,
A tó mely hajdanán nyelte el a perszelő napfény áradatát,
Mostan eltűnt ez is, még a szarvas is szarvatlanná lesz,
Ledobja megmohásodott agancsát, megbújik rejtekében.

Megdermed az egész erdő, zöld lombok rozsdabarnává dermednek,
Minden egybeolvad, csak az avar ropogása neszen néha meg.
Sistereg a perszelő őszi napfényben, megretteg,
Ki ekkor ide merészkedve felnézve a fákra ezt hallván meg.

Megfehéredett az avar, egy ordas falka kószál rajta,
Mélyfekete bundában a falkavezér, kit követ hű párja,
Megdermedt levegőbe szagol, felrezzen minden neszre, hallja,
Hogy nem ők az egyetlenek e erdős rengetegben.

Megmered a berek, harcol ősi erővel, jön az ősz,
Ősidőktől fogva dacol vele, ki mindig győz.
Évmilliók harca ez, s az is marad mindörökké,
Ha eljő a pillanat, midőn aranyszínben gyullad ki e vidék.

A hőség már tovatűnt, már rég nincs itt, elmúlt,
Már aranyszínben szikrázik a búzamező is.
Hol hajdanán még üde ruhájában tündökölt,
Mostan, aranybarna színt a nap reája hintett.

Ám, itt vagy újra ősz, te csalogány hírnök,
Hol álomlepelbe borítod e merengő tájat,
Hol zimankóval s zúzmarával leped el a fákat,
Mégis, oly szépnek tartjuk e évszakot.

Mostan te vagy az uralkodó évszak, ez nem kétség,
Te döntesz úgy, hogy mily idő jön ránk, ítélkezz,
Legyen az idő fagyos s szeles, légy könyörületes,
Legyen verőfényes s meleg, szívünket melegítsd fel.