Sűrű erdőben sétálok, körülöttem összetört emlékek szikrái,
Magányosan haladok beljebb, ezen a helyen nincs más senki.
Sötét hajamba markol a szél, fekete csipkefátylam az avart takarja,
Körülöttem csak fák, felettem sűrű lombjuk, mi ez a hang?
Mindenhonnan szól, körbevett, felemésztenek a lehulló könnyek,
A múltam, a sosem múló kínok, megbéklyóz az átok igéje.
Magányra kárhoztatva, emlékeim, már rég nincsenek,
Fehér ruhám odalett, az erdő árnyai feketére festették.
Bármerre nézek, démonok üldöznek, az erdő mélyére,
Békét sosem hagynak nekem, felemésztenek az emlékek.
Sűrű s sötét könnyek csorognak arcomon, lehullanak a földre,
Hova lehullott, ottan már nem nő ki semmi sem.
Miattam, miattam élettelen e világ, emlékeim pusztítja,
Fájdalmaim, könnyeim, keserű magányom, már hiába.
E világ már sosem fog élni, meghalt, velem együtt ...
Mindörökké ilyen lesz, vidám énem, végleg megszűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése