Sápad arcomat a köd fátyla fedi be, hajamat a zúzmara ékesíti. A kinti hideg lehelet örökre jégbe zár, magába olvaszt, s el nem enged soha már. Apró lépteim mik jelzik, élek még, de már nincs ami küzdésre késztetne, így hát ... feladom ... megválok e léttől, e béklyóktól, mik csak lelkemet vasláncokra köti. Úgy fáj, testemet sebzik, ó ezek a béklyók, ó te halandó mivoltom, hagy hát hát elmenni, ne kínoz engem, könyörülj meg ezen a halott s tehetetlen leken.
Bármit is óhajt kicsi szívem, bármi kicsi is legyen az, megkapni sosem fogom. Az átok, mi e testet veri, már soha, soha, soha nem engedi. Így hát magam által kell azt eldobni. Fáj, minden egyes gonosz pillantás mit rám vetnek, a körülöttem járkáló boldog lelkek, kik oly boldogan léteznek. Látni is rossz, mikor nevetne suhannak el mellettem, s lesújtó tekintettel figyelnek.
Apró kis gondolatok mik járkálnak agyamba, most is ezek emésztik lelkemet. A tovatűnő álmai, midőn még a rózsák is üdén virágoztak, s semmi elmebajom nem volt. Mikor még semmi sem zavart, még e lét se. Minden annyira pompásan mesés volt. Igen, egy álom, mi már mostanra csak rémálom. A régi csengők már nem énekelnek úgy, már más dallamot fúj, ez a pusztulás oly ismerős muzsikája. És az enyém is.
Kívánságaim bárcsak valósággá lehetnének. Bárcsak halandó létem itt és most véget érne, ne kelljen így tovább léteznem, ne kelljen levegőt vennem. Minden mi eddig volt, haljon meg, és én is. Halljak meg végleg, lassan, s csendben e szív dobogása álljon meg, lélegzetem váljon örök csenddé, testem forróságát az örök hideg uralja. Hát ezt kívánok, halandóságom örökre szűnjön meg, s legyen vámpírrá. Kit az éj sötétje éltet, a körülötte létező halandó világ. Az éhség, mi halandó kajáért áhítozik, vámpírként a vér után fog ordítozni. Elemi ösztönök, mik majd vad csatákba hajt, s nem törődve semmivel veszem magamhoz a vért. Oly szenvedély hajt majd, mi rémületet kelt mindenkiben. Ugyan enyém lesz az éjszaka világa, de nappal sápadt bőröm látványa tesz majd különcé, hogy élemként mást eszem.
Hát ez lennék én, egy vad s ösztönöktől vezérelt förtelmes lény. Kinek magányánál csak a fájdalma nagyobb. S ebből már nincs visszaút, se menekülésre való esély. Ez az örökkévalóságig tart majd. Ez az a lét, mit én választottam. Vámpír vagyok, s démonnak ismernek, de senki sem tudja milyen is vagyok valójában. Hogy mi zajlik le bennem, miféle érzések miatt lettem azzá ami vagyok.
Úgy gondolod benned van elég bátorság??? Akkor nézz csak a szemeimbe, s mond el mi az amit látsz éppen. Talán még szavaid valósak is lehetnek. Ám de vigyázz, ha amit mondasz nem lesznek igazak, jobb ha fedezékbe vonulsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése