Szenvedély

Ködbe burkolódzott halovány alakom,
Senki sem ismer, tovatűnő emlékfoszlányok.
Évszázadok magánya, a velem ébredő telihold,
Könnyeim hullanak alája, jégbe burkol.
Nincs kivel létem megoszthatom,
Távoli fények mik lesznek társamul.

Vakítóan ragyog az ezüstős hold,
Valaki a távolban vonyítva dúdol.
Ismeretlen lényt érzek, mégis tekintetem felé fordul,
Keresi, kutatja azt, kivel a sors ugyanúgy elbánt, csúful.
Szikla szélén ül, s tekintete a holdra őszpontosul,
S hirtelen farkassá alakul.

Kiszúrja, hogy valaki figyeli őt,
Felém fordul s rám morogva üvölt,
Elrugaszkodik s felém rohan, erejétől a föld is dübörög.
Izmoktól feszülve a harmatos fűbe gyömöszöl.
Szemeiből különös érzés tükröződött,
Mintha csak arra várna, hogy ellökjem őt.

Csak meredtem azokba az izzó szemekbe,
Mintha csak elevenen falnának fel,
Ragyognak a hold fényében,
Vastag bundája alatt izmai remegnek,
S nem enged, karmai erősen a földre szegeznek,
Szenvedély izzó tüze ég tekintetében.

Könnyeztem, hisz vele szemben tehetetlen lettem,
Vele harcolni oly reménytelen küzdelem,
Az ellenállás is meghalt bennem,
Mikor arcomat megnyalta hevesen.
Mancsai szorításai alatt feküdtem kábultan.

Oly szokatlan nekem mindez,
Hogy vámpírként tehetetlenül vergődjek,
Belátom, elismerem, hiába a küzdelem,
E vérfarkas erősebb, mint saját lényem.