Kopog a csend, s sehol senki sem, csak én meg a bús magány mi idebent dübörög. Nem hallok semmit sem, csupán a halk dalt, mely arról szól, hogy mindenki különleges, s szeretni való.
Lehullanak a könnycseppek, s talán a kín is örökre elmúlik az elpárolgó cseppekkel együtt.
.... e holdfényes éjszakán magányomba temetkezve, feltámad a vad, s könyörtelen lényem, mely a sűrű s vörös nedűre sóhajtozik. Mely ott csordogál mindenhol. Friss, zamatos s nem bírom nem abbahagyni. Elcsábít, magába ölel. Lassan kortyolgatom, hogy minél tovább élvezhessem ... ahogy lassan lecsúszik torkomon, bevonja azt. S remélem, hogy mind az enyém lehet. Vörösen Izzik a szemem, hív az ősi erős szelleme ... megemelem poharam, hogy még egyet kortyolhassak a karmazsinvörös életeszenciából ... mialatt hófehérré perzseli az éjszakát a telihold ...
... az éjszakai homály, a kint motoszkáló örök magány, mezítelen lában alatt az őszi avar ropog már ...
megállok, s búsan bámulok a hold sötét árnyára. Nincs menekvés, hisz elporladok, ha a nap felkél. Lassan csendül meg egy hang a hátam mögött, mellém lép, s azt mondja "menjünk hát, nincs mi itt ránk várna". Hátat fordítva a perzselő városnak, a nyüzsgő éjszakai lét mivoltának, eggyé válunk a sötét erdők árnyával ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése