Tehetetlenül s magányosan ülök az ablakom előtt,
Sehol sincsen az a régi énem, ki itt lakott.
Messzire elment, elköltözött, még egy levelet sem hagyott.
Magamra maradtam e keserű bánatban, mi mindig marcangol.
Ó ti keserű s szúró könnyek, ti még miért vagyok én velem?
Annyiszor keserítettétek fájó szívem, rajta mély sebeket ejtettetek.
Mégis, régen mikor még mosoly kerekedett arcomra,
Mikor még nem tudtam mi e marcangoló végakarat.
Bárcsak akkor, örökre s végleg e lélek eltűnt volna.
De nem ... még mindig dobog e érzéketlen szív,
Ugyan még életben tart, de már rég nem él.
Meghalt, mikor álmai végleg a semmivé lettek.
A pokol bugyrai perzselték könnyekben úszó testét,
A kínok dézsmálták haldokló szívét.
Lidérc s téboly mi végül társául lett,
Sosem engedik már el, láncokra verve vesztegel.
Rozsdás láncok ezek, mik porrá sosem lesznek,
Véresre sebzik sápadt bőrét, a balszerencse mi megkötözi végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése