Minduntalan visszarévedek a múltra, mikor még létezésem nem volt teher nékem. Tervekkel, álmokkal teli, szövögettem életem fonalát. Nem voltak nagy álmaim, aprócskák, de megvalósíthatók. Mégis tudtam, sosem fognak teljesülni. Valami belülről azt súgja nem lesz rá elég időm, hogy mindent megvalósíthassak.
Esténként dacolva az álom leplével sétálni megyek. Valahogy megnyugtat ha a homályban sétálhatok és nézhetem a sápadt holdat. A sejtelmes fényét, ahogy gyengéden megvilágítja a tájat. Mély levegőt veszek, szemem behunyom és arról fantáziálok milyen lehetne egy másik életet élni.
Hideg van, s sötét fellegek gyülekeznek, mintha valami készülődne. Valami sejtelem van a levegőben, és nem csak attól hogy telihold van. Valahogy ez a lassan sűrűsödő köd is kezd különös lenni, ilyenkor nem szokott köd lenni, s főleg nem ilyen.
Ám, ezen a ködös s teliholdas éjjelen, esni kezdett a hó, beborította az aranybarna levelekben úszó várost. Apránként mindent ellepett, a faleveleket, a fákat, a kerítést, házakat és engem is. Gyönyörű és oly tiszta volt minden. Leguggoltam, belemarkoltam a friss hóba, s beletemettem fakó arcomat, éreztem a hideget, kellemes volt. Tudom, hogy vissza kellett volna mennem, de nem tudtam, túlságosan is elkápráztatott a látvány. E világ most mi elém tárult, túlságosan is varázslatos volt, csodáltam e éjjeli pillanatot.
Ahogy lassan megdermedt minden a hótól s ellepte a mögöttem eltűnő lábnyomokat. Csak néztem meredten a tájat, hisz minden oly csodás volt. Sehol senki, csak én meg a rengeteg hó. Kívánni sem kívánhattam volna szebb pillanatot.
Tudom hogy nincs itt senki más, mégis a távolban mintha valami alak rajzolódna ki. Nem látom jól, de magas, és sötét kabátban van. Ösztönösen a másik irányba indulok el, úgy gondolván jobb most már hazamenni. Úgy tűnt egyenletes tempóban haladunk, mégis ő egyre-egyre közelebb ér hozzám. Lépteimet szaporítom, de erre ő is jobban neki lódul. Kezdek rosszra gondolni, elvégre nincs itt senki más, csak mi. Belegondolni is félek, mi lesz, ha netán utol érne. Most hogy kicsit közelebb ért, látom jobban hogy is néz ki: magas, sötét hajú, éjszínű ruha és kabát van rajta, felhajtott gallérral, melybe bele-bele markol a csípős fagyos szél. Vészesen közelít felém, már csak pár lépés választ el tőle. Hirtelen mellém ér az idegen alak, fejét felém fordítva rám pillant csillogó aranybarnás szemeivel. Úgy láttam, mintha mosolygott volna egyet, majd eltűnt a havas ködben. Értelmetlennek találtam, s főleg azt hogy képes voltam ilyen kis apróság miatt berezelni.
Úgy döntöttem még egy picit maradok, sétálok még egyet, és utána megyek haza. Elindultam a szokott helyem felém, ahova mindig elmegyek, legyen nappal vagy éjszaka. Kiértem a tisztásra, ahonnan a havas teliholdas táj még szebb volt, jó döntés volt ide kijönni. Gyönyörködtem a táj vakító fényében. Zajt hallok, oldalra tekintek a fák sötétje felé, áll ott valaki, nem látszik jól, de, mintha olyan lenne, mint a korábbi idegen. Felém fordul és olyan határozott léptekkel indult felém, hogy megriadni sem volt időm, mert már itt is állt előttem. Egyet hátralépek, de mielőtt még elfuthattam volna megragadta karomat s magához ölelt. Furcsa volt és ijesztő, remegtem, hisz ő egy idegen, egy ismeretlen alak aki csak úgy ölelget. Olyan szorosan hogy hiába mocorgok, szabadulni nem tudok. Egyre erősebben próbálkozom, de ő annál jobban kulcsol magához. Nem értem, ugyan mit akarhat tőlem? De még mielőtt ezen agyalhattam volna megtörte gondolatmenetemet, és ezt súgta lágyan s mégis oly elszánt hangon a fülembe
- Enyém vagy, te kellesz nekem, kinek fénye az elmúlt évszázadok alatt semmit sem változott. Eddig aludtál, ébredj föl mély álmodból te vámpírhercegnő. - Miket hord itt össze ez a hibbant alak?? Csupa esztelen és lehetetlen dolgokat. Éreztem szorításán hogy amit mondott szerinte igen is komoly, váratlanul szájon csókolt és olyan dolgokra kezdtem emlékezni, melyeket meg sem éltem. Régi időkre, mikor még másképp öltözködtek és beszéltek. Másabb volt az élet akkor, és abban a korban éltem én is, de másabb voltam mint a többi ember, igen, valami más voltam, nem világos pontosan hogy miben voltam más. Csak úgy cikáztam bennem a porosodó emlékek, ellepték agyam minden szegletét. Fel-fel villantak az elhomályosult emlékfoszlányok. Megláttam azt az emléket, mely megmondja számomra, ki is voltam akkor. Igen, mert más voltam, nagyon más, látszatra ember voltam, de mégsem, és ezért mindenki furán nézett rám. Voltak akik féltek és szánakoztak irántam, ám mások féltek tőlem, s messziről keresztet mutatva rám imádkoztak lelkem üdvéért. Most már minden világos, megláttam az igazságot a sűrű ködben: én egy vámpír vagyok, ki eddig mély álomban volt. Én voltam a vámpírgróf leánya. De ha én egy vámpír vagyok, akkor ki ez az alak, aki hevesen csókol?? Ki ő nekem és vajon mennyire ismerhet?
Rám néz azokkal az izzó szemekkel, és hirtelen bevillan ki ő nekem. Egy nagyon fontos személy, kivel együtt jártuk az éjszakákat és oltottuk szomjunkat. Ő az én szívem választottja. Egy a sorsunk egy a szívünk, ugyanazon életet élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése