Kötelék

Rossz egyedül, olyan rossz így egyedül,
A magányosság köde lep el szüntelenül.
Egymagamban, gondolatimba temetkezve,
Miért nem ébreszt fel senki sem?
E álom melyből felébredni oly jó lenne,
Nem csak álmodozni, gondolatban ott járni,
Hova szívem mostan is oda vágyik.
Távoli hely ennek a testnek,
De közeli e szerető szívnek.
Ő vele lenni mindennap, látni mosolyát,
Mellette ébredni és vele elaludni.
Oltalmazó karjaiban megpihenni,
Mert ő az ki vigyázna rám az örökkévalóságig.
Ez a sors, mely el lett döntve már oly rég,
Mikor mi e világra jöttünk.
Hisz ha két szív annyira szereti egymást,
Nem létezik az a szó, hogy távolság.