Imádom a teliholdas éjszakákat,
Mikor magába olvaszt a sötétség,
Elnyel és magával ránt,
Megfojt s mégis életben tart.
Ösztönöktől irányíthatatlanul hív az éj,
Hol nincs senki más csak én.
Szemeim izzó tűztől égnek,
Karmaim görcsbe rándulnak,
Szemfogaim vajon most kibe harapnak?
Talán e éj csendben nyugszik ma,
Nem lesz vérfürdő és sikoly áradata.
Magányosan e bűvös éjjelen,
Remélem nem találkozunk mi ketten.
Most mégis lépteket hallok messziről,
Vad s rémült szívverésed elárul.
A halandó léted az mi vesztedet hozza,
Mely karjaimba kergetett mostan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése