Midőn zúzmara lepte el a komor tájat, s
Halovány fátyolréteg mi hullott alája,
Mint apró könnyek jéggé fagyva,
Ezek hullottak s fagytak a tájra.
Mint a mesevilág, olyan lett e környék
Magába olvasztotta az örök fehérség.
Fák terebélyes koronái nyújtóznak az ég felé,
Hegyes lombjai akár egy jégkastély.
Hol sosincs nyár, se tavasz, hol csak a tél jár,
Itt hova soha senki nem poroszkál, még madár se szálldogál.
Honnan még senki sem tért haza, jobb ha nem bizakodsz ám,
Ha szíved helyén van még, innen kiutat még meglelhetnéd.
Ott keresd, hol a tavaszba marnak a veszett tél fogai,
Hol még életet tudnak lehelni a föld nimfái.
Mikor ezt megleled kövesd a telihold sugarát,
Ne vezessenek félre a sellők igéző dallamai,
Különben te megad is ott leled halálodat.
Keresd azt a barlangot hol nincs bejárat,
Hol csupán egy apró jel mutat utat,
Ha szíved szándéka tiszta, aggodalmad alaptalan.
Lépj hát be idegen, számodra e út tiszta, veszélytelen,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése