Utolsó esély

Előszó

  Régebben még sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne ha elmondanám, ha nem egyedül cipelném ezt a terhet. Mégis úgy döntöttem, hogy nem mondom el senkinek sem. Jobb úgy semmivé lenni, hogy ezzel senkinek sem okozok fájdalmat, senki számára nem vagyok teher.

  Egyedül a fájdalommal és a halál eljövetelének biztos gondolatával. Nem tudnám mindennap azt nézni, ahogy egyre jobban elsorvadok s dacolok a halállal. Nincs értelme. Úgy döntöttem, hogy nem vállalom a kínzó tortúrát, mert tudom mi vár rám. 

  Kiélvezem még az utolsó pillanatokat ami nekem jutott, beletörődve. Felnőtt vagyok, független mindentől és mindenkitől. Jogom van saját döntéseket hozni, még ha ezek a saját halálomat is eredményezik. Ebbe nem szólhat bele senki sem. Így hát a biztos s elkerülhetetlen halált választottam. 

  Egyedül vagyok, így váratlan távozásom senki sem fog feltűnni. Hirtelen s észrevétlen távozom majd az élők sorából.

  Most is itt a tó partján ülve, nézem a fodrozódó vizet, mely olyan mint én. Háborgó, haragos, de egyben mégis oly nyugodt s békés. Harcol a saját akaratáért, a természettel szemben, mégis hamar lenyugszik, beletörődve keserű sorsába.

  Sosem fogom feledni az átélt s hátrahagyott boldog pillanatokat. Hisz ezek miatt vagyok olyan amilyen. S ha eljön a végső pillanat, megbánások nélkül hunyom majd szemeim a végső nyugalomba ... Kínzó gyötrelmes fájdalmak nem béklyózzák testemet ... kihűlt testem mi mutatja majd, éltem egyszer.

  Míg el nem jön ez a pillanat, szeretnék sok mindent megtenni, amit eddig puszta gyávaságból nem mertem. Szeretnék úgy hátra hagyni mindent, hogy tudom mindent helyesen cselekedtem.

  Hiszen jogom van ilyen döntéseket hozni, még ha ezek az utolsók is lesznek.

  . . .

  Midőn majd eljő az utolsó pillanat, s szuszogó testem már az utolsókat lélegzi e életből,

  Egy utolsó s erőtlen szusszanás, ennyi volt, kilehelt élettelen testem már nem érez többé. 

1. Fejezet

  Minden úgy zajlott mint egy átlagos nap. Felkeltem, összepakoltam a dolgaimat, enni  nem tudtam, késésben voltam, mert munka előtt még el kellett intéznem valamit. Délután meg iskola.
  Meleg volt, ehhez az időszakhoz képest, talán túl meleg is, főleg így kora reggel. Barátnőimmel együtt mentünk, ők az iskolába, én meg a munkába. Túlságosan fáradt voltam és elmerengtem azokon amik eddig történtek velem, és ami még történhetett volna.
 - Mi a baj, Katherine? Mostanában mindig olyan szomorú vagy.
 - Nincs semmi baj, Elizabeth. Csak fáradt vagyok.
 - Tényleg nincs semmi más??? Nem nézel ki valami jól. Nekem elmondhatod.
 - Nem, nincsen.
 -  Akkor jó, rohanok a suliba. Jó munkát! - olyan gyorsan fordult meg, hogy még köszönni sem volt időm. Ugyan hogy tudtam volna megmondani neki, így is épp elég baja van. Mondtam volna el neki, hogy most nem is munkába megyek, hanem az orvoshoz, hogy nemsoká meghalok?
Valahogy régebben sosem hittem volna, hogy ilyen dolgok épp velem történhetnek, hogy pont én leszek az aki idők előtt elmegy. Gondolatimba temetkezve lépek be a rendelőbe, a megbeszélt időpontban. Az orvos épp a folyosón sétál a rendelője felé.
 - Katherine, gyere be. - némán követem, hisz tudom mit akar mondani, hogy miről próbál ismét meggyőzni. - Megvannak az újabb eredmények, nagyon sajnálom, de semmi javulás, sőt, ha továbbra sem egyezel bele a kezelésekbe, félő, hogy már túl késő lesz. Katherine?? Hallod amit mondok?? Felfogtad, hogy ha tovább halogatod, már nem tudunk megmenteni.
 - Tudom. Megértettem, de továbbra sem akarom a kezeléseket. Csak a fájdalomcsillapítóért jöttem.
 - Remélem tudod, hogy ezekkel nem fogok sokáig húzni.
 - Tudom.
 - Rendben, de ha valami panaszod van, értesíts, bármikor. - Elvettem a receptet, elköszöntem, s szédelegve mentem ki a rendelőből. Nem volt arra időm, hogy tétlenkedjek. Hisz a munkát időben kell elkezdeni, nem késhetek. Elraktam a receptet és átrohantam a rendelőn, ki az épületből.
 - Apám, ki volt ez a lány? Az egyik beteged?
 - Igen, az egyik betegem, az egyik legmakacsabb és legönfejűbb betegem.
 - Miért? Nagyon beteg?
 - Igen, súlyos beteg, daganata van, de nem hajlandó kezeltetni magát, pedig ha tovább halogatja, már késő lesz. Hiszen még nagyon fiatal, hogy meghalljon.
 - Semmivel sem lehet meggyőzni?
 - Nem, már próbáltam nem egyszer. Menthetetlenül makacs teremtés.
 - Ha lehet azért én tennék egy próbát. Hátha ... nekem sikerül.
 - Legyen, egy próbát megér. - mondta a doktor. Fia csillogó s elszánt tekintettel ment ki az épületből. Követte a lányt.
  Tudom, hogy a doktor csak jót akar nekem, de úgy sincs semmi értelme, nem is érdekel. Megálltam a buszmegállóban s csak még szomorúbb lettem, hogy elmentem az orvoshoz. Már majdnem megfeledkeztem erről az egészről. Eddig viszonylag tűrhető volt. Közben a busz is megérkezett, felszállok, végig sétálok és leghátul leülök. Szerencsére nem sokan vannak, így nem fogja látni senki sem, ha könnyeket potyogtatok. Huhh ... nem bírom tovább ... Mindig egyedül, s titkolni mindenki elől, a rosszul léteimet, bugyuta nyavalyákra fogni. Annyira átlátszó, de ez senkinek tűnik fel szerencsére. Fogalmam sincs mit mondanék akkor. Viszont rossz is, mert nem vigasztal vagy támogat senki sem, de hát én döntöttem így. Könnyes szemekkel szemlélek ki a suhanó városra, a boldog s nevető emberekre. Irigylem őket, nekem már nem jut ki ilyen öröm soha többé. Nem lesznek boldog pillanataim, barátom, férjem akivel együtt élhessem le életem a cseperedő gyermekeink körében.
  Suhannak el mellettünk az autók, sok rohanó ember, ki éli kis életét. Gazdagok és szegények, de legalább élhetnek. S egyeseknek nagyon is jól megy soruk. Itt van mondjuk ez a nagy limuzin. Valami gazdag fickó elkényeztetett kölke lehet, ki bármit megkaphat, csak szólnia kell. Még az ablakot is lehúzza, ahogy mellénk ér. Meglátom az arcát, a haját, és a .... mosolyát??? Ezt most komoly??? Rám mosolyog? Vajon, ki lehet ez az alak? Tényleg furák a gazdagok. Biztos fontos ember lehet, ha ilyen autóval furikázik. Végül is, mindegy ... engem úgy sem érint. Úgy is elfelejtem. Mintha valamit mondana, mozog a szája. Mindegy, visszamosolygok, nem leszek bunkó.
  A busz megérkezett, felpattanok és leszállok, innen már nincs messzire a munkahelyem. Még melegebb van mint volt. Megcsapott a forró levegő, mintha tűzben lángolna testem. Ez ám a forróság. Ám valahogy minden olyan homályos lett, megszédültem, gyenge lett a lában, állni is alig tudok. Megfordult velem a világ, s ájultam rogytam össze pont a munkahelyem közelében. Egy pillanatra úgy hallottam, mintha valaki beszélt volna mellettem.
 - Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. Úgy terveztem, majd bizalmadba férkőzöm, hogy megtudjalak győzni, igenis vállalnod kell a kezeléseket, de megkönnyítetted a dolgomat. Így akár már most rögtön elkezdhetjük. - a halk hangra kibírtam nyitni szemem, hogy lássam ki az.
 - Ki vagy te?? ... Nem te vagy az autó ... - de ennyi volt, már el is ájultam.
 - Látom, rosszabb az állapotod, mint gondoltam. Jobb ha elviszlek innen. Sok kíváncsiskodó ember van itt. Túlságosan fiatal vagy, hogy most hagyd itt ezt a világot. Nem fogom hagyni, ha kell erőszakkal győzlek meg, de azt fogod tenni amit mondok. -  ájultan fekszem, mégis nyugodt vagyok, melegség önt el. Olyan mint régen, mikor otthon voltam, s szerető karok öleltek. S csókkal kívántak szép álmokat, most is ilyen csókot érzek.

2. Fejezet

 Kezdek magamhoz térni, e kellemes varázsból, fejem is fáj kissé. Kinyitom szemem, s egy szobában találom magam, egy ágyon fekve, betakarva, homlokomon vizes ruhával. Mi folyik itt, hol vagyok?? Nem értem.
 - Végre ... Felébredtél!
De várjuk, hisz ez a limuzinos srác, aki ott volt mikor elájultam.
 - Hol vagyok? S egyáltalán hogy kerültem ide?
 - Nem egyértelmű? Ide hoztalak, a kórházba csak nem vihettelek. Azzal nem mennénk semmire sem, igaz? - miről beszél ez az alak? Akkor meg hol vagyok? Lehet hogy sikerült pont egy szatírba botlanom? Már csak ez hiányzott.
 -  Mégis ... mi ez rajtam? Miért van leragasztva a könyökhajlatom? ...  mint a vérvétel után ...
 -  Azért, mert az vérvétel helye. Muszáj volt, tudom kellett. Tudnom kellett mivel is állok szemben. Minden a te érdekedben történt! Inkább, azt mond meg, hogy mióta tudod?!!
 - Miről beszélsz? Nem értelek. - majd kiugrott a szívem a helyéből. Az nem lehet, hogy ő a betegségemről beszél, hogy tud mindent. Az nem lehet. Ugyan, honnan tudná, nem tud ő semmit sem. Hiszen ő csak egy civil, ő nem ismer, nem ismerheti az életem, a bajom.
 - Mióta???!!! - olyan erőszakosan s fenyegetve förmedt rám, hogy már féltem tőle. Hogy történhet ez velem, miért ő talált rám?? Bárcsak otthon történt volna ez velem, akkor nem kellene ebben a kellemetlen szituációban lennem, és válaszolni erre a kérdésre.
 - Már egy jó ideje. - fogalmam sincs, miért is mondtam el, hisz nem tartozik rá.
 - A szüleid nem csinálnak semmit sem? Nem próbáltak beszélni veled, hogy megjöjjön a jobbik eszed? Elvégre nem éppen a legbékésebb halálformát választottad.
 - Már felnőtt vagyok ... nem kell tudniuk mindenről.
 - Ugye nem úgy érted, hogy semmiről sem tudnak?? - nem értem, miért akadt ki ezen a dolgon, hisz nem vagyok már gyerek, megvannak a saját döntéseim.
 - Ez az én döntésem. Mivel úgysem tudnának segíteni, jobb ha nem is tudják, hogy mi van. Nem akarnám, hogy úgy lássanak engem, hogy lássák ahogy napról napra gyengülök, s végül a halál úgyis elragad. Így neked sincs beleszólásod!!
 - Igenis van beleszólásom! Te azt hiszed, hogy azzal kíméled meg a szeretteidet, hogy eltitkolod?? Komolyan ezt hiszed? Buta kislány. Abba bele sem gondoltál, hogy pont azzal okozol fájdalmat, hogy nem mondod el, hisz ha majd kiderül, sokkal jobban fog fájni, nekik is, de főleg neked. Nem fogom hagyni, hogy így gondolkodj! Nem fogsz egyedül küzdeni.
 - Még ha ki is derülne, akkor én már régen nem leszek, így már nem fog fájni, és én nem küzdök.
 - És miért nem vagy rajta a kezelendő személyek listáján?? Hiszen az orvosod is biztos azt akarja, hogy meggyógyulj!
 -  Hogy mit mondtál? Hogy mersz kutakodni utánam? Kinek képzeled egyáltalán magadat??? -  mégis ki lehet ez az alak, honnan tud ennyi mindent? Mintha mindent tudna rólam, majdnem jobban tudja a betegségemet, mint én. Ijesztő. Valahogy el kellene tűnni innen. Nem hagyhatom hogy felettem ítélkezzen  hisz nem is ismerem.
 - Egy, minden jogom megvan kutakodni utánad. Kettő, a doktorod fia vagyok, jómagam is orvos vagyok. Én tudom a legjobban mekkora kockázattal és fájdalommal a jár ez az elhamarkodott döntésed. Végül három, innen addig el nem mész míg jobb belátásra nem térsz! Jobban teszed, ha visszafekszel, és átgondolod, mielőtt hülyeségeket művelnél!! - ilyen nincs, pont egy orvosnak kell lennie ennek az alaknak?? Ilyen nincs. Már a puszta gondolattól rosszul leszek. Miért történik ez velem?? Hát ezt érdemlem?? Én csak feltűnés nélkül akartam távozni az élők sorából, semmi több.
 - Nem fogok semmit sem átgondolni!  - nem adom meg neki azt az örömet, hogy megtörve lásson, hogy az ő akarata szerint legyen minden. Azt már nem. Veszíteni valóm nincs, már csak a büszkeségem mi maradt.
 - Jobban teszed, ha elengedsz, mert a szüleim úgyis keresni fognak!
 - Nem fognak. Ugyanis úgy tudják, hogy a barátnőiddel nyaralsz.
 - Mi van??? - teljesen ledöbbentem, hogy ugyan ezt mikor és hogyan intézte és hitette el a szüleimmel. - De ez csak pár nap. Utána úgyis keresni fognak.
 - Jut eszembe ... a lényeget kihagytam ... ez a nyaralás egy tanulmányi kirándulás, ami egy évre szól. A kedves szülei is tudnak erről és beleegyeztek. -  ez már túl sok nekem. Nem tudom hogy bírjam ki ezt sírás nélkül. Mi folyik itt, és mit akar tőlem ez az alak? Azt hiszi, ha ezt teszi velem megtörhet??? és beleegyezem a kezelésekbe??? Egyáltalán a szüleim hogy egyezhettek bele ebbe a képtelenségbe?? Annyira átlátszó!
 - Tudod, ... elég meggyőző tudok lenni - milyen elszánt és rideg tekintet. Mit eszelt ki? Elképzelni sem tudom, hogy hogyan, de meg kell szöknöm valahogy.
 - Ráadásul ezek nélkül te is hamar megfogsz törni! - ne, azok a gyógyszereim! Nem veheti el tőlem, csak ezt ne. Mit csinálok, ha a fájdalmaim visszatérnek?!!
 - Add vissza!! Azok kellenek!
 - Ha meggondolod magad, akkor visszakapod. - komolyan, ez az alak nem éppen százas.
 - Ugyan mit gondoltál? Képes lennél ilyet tenni velem, és azt hiszed csak úgy beadom a derekam? Minek nézel engem?! Hisz én már döntöttem, nem most, már régen, s ezen a döntésemen sosem fogok változtatni, még ha bele is pukkadsz.
 - Szóval ez a válaszod? Ez az utolsó szavad?
 - Igen, ez, de ezek után ne várd, hogy engedelmeskedjek!
 - Látom, tényleg makacs vagy, jól mondták. Viszont én sem fogok engedni, vajon melyikünk fog hamarabb megtörni? Egy valami biztos, hogy az, nem én leszek. Jobban teszed ha végre félredobod a büszkeséged  s makacsságod.
 - Én erre csak egy valamit válaszolok, az élet nehéz és fájdalmas, a halál könnyű és békés. Így egyértelmű melyiket választom. - lassan hátráltam a szoba túlsó széle felé, oda ahonnan a fény s levegő szűrődött be, elrántom a függönyt, fellépek a korlátra, s kitárt karokkal állok a korláton. Érzem ahogy a levegő átsuhan testemen, hűvös és megnyugtató. A mélybe vetem magam, csodás, ahogy magába olvaszt a zuhanás érzete, Eltünteti minden rossz emlékem, csak az a gondolat marad, hogy mindjárt vége. Nincsenek a fejemben végigfutó kis filmecskék rövid életemről. Csak a szellő hűvös fuvallata van. Egyszer csak fájdalom hasít testembe. Kinyitom szemem, s ő az, a karomat fogja, melybe a fájdalom hasít, már nem zuhanok. Már nem zuhanok, csak könnyeim pottyannak a betonra, semmi más.
 - Bolond lány .. mégis hogy gondoltad te ezt??? Leugrasz, meghalsz, és ennyi, kész vége??? Azt hitted ezzel az ostoba tetteddel elfuthatsz?? Komolyan azt hitted, hogy ezt hagyni fogom, hogy eltűnsz mellőlem?? Most hogy végre rád találtam?? - miket beszél? Ennek semmi értelme.
 - Miért nem hagytad hogy meghalljak, belefáradtam már az életbe. Elég volt amit éltem, úgy sem hagytam hátra semmit sem, nincs semmi ami miatt úgy érzem maradnom és élnem kellene.
 - Azért nem hagytam, mert nem akartam, hogy így halj meg, anélkül hogy tudtad volna milyen az élet, milyen boldogan élni, milyen másokkal együtt lenni, és milyen szeretni, szeretve lenni. - ezzel a lendülettel felhúzott az erkélyre, és berángatott a szobába.
 - Hiába mentettél meg, semmin sem változtat, mert egyiket sem fogom átélni, hisz tudod, haldoklom.
 - Ezt csak te hiszed! Tévedsz, mert ha elkezded a kezelést, meggyógyulhatsz. Újra egészséges lehetsz.
 - Mi erre a biztosíték?? Lehet túl sem élem, akkor hiába való volt az egész.
 - Ilyet ne is mondj!! Sikerülni fog, legyőzöd, meggyógyulsz. Nem megéri megpróbálni, hogy aztán egy boldog életet élhess le valakivel?
 - Hmm, valakivel??? Ez valahogy nekem nem elegendő. Hisz ez bizonytalan, lehet sose fogok rátalálni. Akkor meg mi értelme volt?
 - Ki mondta, hogy nem találtál rá? Már megtaláltad. Jobban mondva ő talált meg téged.
 - Hogy? Ezt most nem igazán értem. Miről beszélsz? - sok furcsaságot hord össze. Kezd ijesztő lenni ez a szituáció.
 - Ha eddig nem is tűnt volna fel, a szerelmed már rég rád talált, próbálta a lelket beléd önteni, kedves és erőszakos módszerekkel, mindent képes volt bevállalni, még azt is, hogy ide hozzon téged. Katherine, én szerelmes vagyok beléd. Amióta csak megláttalak apám rendelőjében.
 - Én belém?? Ez meglepett ... -  sosem hittem volna, hogy ilyen lehetséges.
 - Te hogy érzel?? Te is szeretsz engem?
 - Ez most hirtelen ért ... de kedvelni kedvellek, talán jobban is, mint kellene.
 - Ennek igazán örülök, akkor harcoljunk együtt a betegségeddel, hogy aztán együtt kezdjünk egy új életet.
 - Huhhh ... rendben, hát legyen.

   Régebben sosem hittem volna, hogy az életet fogom választani a halál helyett. Hogy a szerelem még azelőtt talál rám mielőtt meghalnék, s pont ez miatt döntök majd az élet javára. Hogy lehetséges-e ilyen?? Én magam sem hittem volna, de igen.
   Már nem vagyok egyedül a fájdalommal és most már harcolok a halállal. Minden napomat bizalommal és elszántsággal csinálom végig, legyen bármilyen nehéz is.
   Hisz már nem vagyok egyedül, van aki mellettem áll, és együtt harcolunk a győzelemért.
   Az eddig oly háborgó és haragos víz, már teljesen nyugodt. Nem csapdossa mérges hullámai a partot. Már én is nyugodt vagyok, és békés.
   Sosem fogom feledni a boldog átélt pillanatokat, hisz ezek adnak erőt mostan a harchoz. A múlt mely szürke fátyolként lepte be életem, mostan erős vezérfonallá sodródott, mely átvezet a helyes útra.


Midőn majd eljő a gyógyulás pillanata, s mostani gyenge testem végleg erőssé lesz,
Egy utolsó lélegzettel a múltra révedek majd vissza, hogy e létet képes lettem volna levetni a mélybe.

Vége