Jó ideje már, hogy szívem reményeket nem vár,
Elmúltak azon idők, midőn vártam rád.
Folyton lestem mikor jössz meg már,
Melyik lesz az a pillanat, hogy megnyugtató jelenléted mellkasomon tudhatom.
Vártalak, minden napfelkeltekor, figyeltem a fénybe öltözött pirkadatot.
Vártalak, minden éjszakán, reménykedtem, hátha álmomban találsz rám.
Vajon, várjalak-e még? Vissza jössz-e még hozzám, mielőtt a halál el nem cibál.
Testemben helyed sebesre hegedt, ha sokára jössz, számodra már nem lesz hely.
E heg mutatja majd neked, igen, te laktál itt én bennem.
Eltűntél, s én már nem kellettem,
Hát megtanultam élni te nélküled.
Ha hozzám vissza is jönnél,
Tudom, benned már nem reménykedhetem.
Hisz, te vagy a remény,
Te benned, lám sokan hisznek,
Te rólad ódákat zengnek,
Mégis ... te, csak kecsegtetsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése